The Early Memories of an Amnesiac

BÖRTÖNÉVEK

A karácsonyi ünnepek elteltével az otthon töltött napok alatt kicsit összeszedtem magam, és januártól kezdve befizettem a vállalati ebédekre. Szilveszter éjjelén Pityúval - aki a házigazdánk unokaöccse volt - elmentünk az ilyenkor divatbanlévő utcabálba. A kőrútakon a villamosokat leállították és minden utcasarkon más és más zenekar húzta a talpravalót. Az Emke kávéházba is betértünk egy pohárka konyakra, ahol éppen a híres komikus, Rátonyi Róbert egy visitozó kismalaccal a hóna alatt viccekkel szórakoztatta a közönséget. A nagy hahotázás közepette azután éjfélkor elengedte a szegény kis jószágot az ünneplő tömeg lába alá - bár már erre senki sem reagált nagyon a sok csókolózás és koccintás közepette. ’Boldog Újévet!’ hangzott minden ajkról és az emberek ölelgették egymást. Kimentünk újra a Kőrútra kicsit táncolni még a hazamenés előtt mielött a villamosok megint beindúltak volna. Ujév napja azután alvással és pihenéssel telt el, sőt délután Keresztemék is feljöttek pár órára, mondván ’Na az 1952-es évet is megértük szerencsére’. Kicsit nehéz volt az év második napján munkaba mennem, szívesebben lustálkodtam volna még tovább odahaza.

A következő nap, január 3.-a csütörtökre esett. Hajnali 4 órakkor erőteljes dörömbölésre ébredtünk és Sutyi kutyánk - akit pár hónapja adoptáltunk - hisztérikus csaholással rohant a bejárati ajtónkhoz. Anyú gyorsan magára kapta pongyoláját és a kutyát csillapítva az ajtóhoz rohant. Nehezemre esett az alvásból magamhoz térni, így a szóváltasokat nem is hallottam, csak egyszerre egy rosszöltözetű tömzsi nő és egy fiatalabb férfi az ágyam előtt állva felkelésre parancsolt. Én meg csak álmosan bambultam tovább, nem értve a dolgokat. ’Azonnal keljen ki az ágyból és öltözködjön fel’ mondta indulatosan a nő, majd utánam jött a fürdőszobába ahová ruhaneműmmel együtt bevonultam. Akkor már tudtam, hogy valami rettenetes történik velem. Láttam Anyún is, hogy szegény nagyon odavolt, mert azonnal átlátta a helyzetet: ’Csinálok teát és piritóst, ne menj el kisleányom éhgyomorral’. De akkor már engem a kijárathoz tuszkoltak, még csak annyi időm volt, hogy az irhabundámat magamra kapjam és a kétségbeesett anyámat sietve megöleljem. Kint azután kezeimet megbilincselték és a két durva zsandár között - remegő belsővel - tettem meg a lefelé menő utat a Táborhegyi lépcsőkön.

A lépcső aljánál egy fekete négyajtós luxuskocsi állott és a nő gyorsan beült a hatsó ülésre. Engem a férfi belökött, rámzárta az ajtót, majd beült a vezető mellé és elindúltunk. Valaki köhögött a nő másik oldalán, de nem tudtam kivenni, mert még teljesen sötét volt az ég odakünt és az oldali ablakok be voltak feketével függönyözve. Csak nemrégen tudtam meg - amikor gyerekkori barátom emlékiratait dolgoztam fel a Web-re - hogy a szintén megbilincselt Gyuri próbálta figyelmemet felhívni. De én akkor még semmit sem tudtam a lebukásukról, sőt eszembe sem jutott a röpcedulák gépelése. Az út nem tartott túl soká, talán 15-17 percig, amig a kocsi a Duna budai oldalán haladva egy nagy épülettömb elött megállt. A férfi kiugrott a vezető mellöl és az ajtót kitárva dúrván kihúzott az ülésből. A nő is kiszállt mögöttem és kis taszítással tudtomra adta, hogy az épület kapuja felé terel. Nem volt időm körűlnézni, de amikor felnéztem megláttam, hogy a szembenlevő házon egy tábla hirdeti, hogy a Fő-utcán vagyunk. A hideg is végigborzongott a hátamon, mert tudtam már hova kerültem.

A hosszú, folyosóról nyíló lámpafényben úszó tágas szobában két egyenruhás alak működött. Civilruhás kisérőnőm leoldotta bilincseimet és rövid szóváltás után rájukhagyott. Az egyik AVOs felvette mindkét kezemről az ujlenyomatot, a másik meg lefényképezett. Nem szóltak hozzám csak gesztikulással mutogatták, hogy mit is akarnak. Pár percig tartott az egész és már egy fegyőrnek gondolt férfi meg is jelent az ajtóban, hogy tovább kisérjen félelmetes utamon ami lefele vezetett egy lépcsőn az alagsorba. A hosszú folyosó jobb és baloldalán - kis távolságban egymástól - fekete vasajtók sorakoztak. Lépésünk kongott a cementpadlón, különbben félelmetes csend volt. A folyosó végén egy zuhanyozónak vélt teremben egy ottlévő egyenruhás nő segítségével megszabadítottak ’veszélyes’ kellékeimtől, illetve irhabundám, nylonharisnyám, cipőfűzöm el lett kobozva. Még a barna gyapjúruhám felsőrészéről is levagdosták a gombokat, nehogy azoknak lenyelésével végetvessek magamnak. (Ezt azonban már csak később figuráltam ki feldúlt elmélettel.) Mindezek után a fegyőr visszakisért a folyosó elejére kinyitván a 103 számú ajtót ami azonnal be is zárult mögöttem.

A cella vasajtaja nagy csattanással csapódott be mögöttem. A visszafojtott könnyeimtől égő szemeimmel hunyorogva néztem körűl a mennyezeti meztelen villanykörte fényénél a kb. 4x4 méteres helyiségben. Nem volt sok látnivaló mert a bútorzatát az egyetlen jobbfal mellé beépített fa-prics képezte, melynek ágyneműje egy összehajtott kétestisztaságú lópokróc volt. A vasajtóval szembenéző falon - közvetlen a mennyezet alatt - keskeny kis ablak engedte be tejüvegjén keresztűl a napvilágot.

Egyedűl voltam - bár nem teljesen - időnként a vasajtón lévő kis kukucsajtó félre lett húzva, mert a gondos fegyőrök kémlelték jólétemet.

Budapest Fő-utca 76.szám, a volt AVH Börtön épületének jelenlegi képe.

Nehéz most ezekre az időkre visszagondolni - melyek talán a legrosszabbak voltak fogságom alatt - de fiatal voltam, tele életerővel és kitartással, ami keresztűlsegitett a sok megpróbáltatason. Meg kellett szoknom a magánzárkában való létezést a 24 órát égő villanykörte alatt, a reggel 6 órai ébresztő dörömbölést a vasajtón, a mosdás céljára beadott kis hidegvizes bádoglavórt, a napi haromszoros, többnyire késői és hideg ételt a csajkában, és nem utolsósorban a folyosón lévő ajtótlan wc-t ahova szügségletem szerint kisért egy fegyőr aki puskával a hátán ott állt rendületlenűl amig a dolgom el nem végeztem. Ez eleinte nagyon keserves volt számomra, de némelyik jobblelkű fegyőr hátatfordított és ez segített.

A kemény fapriccsen való alvást is meg kellett szokni, párna nem volt, csak a dúrva lótakaró mely nem védett meg a cella hidegségétől. Ráadásúl csak háton volt szabad feküdni, kezekkel a takaró fölött. Ilyen helyzetben nehéz volt elaludnom, de ha alvásközben ezt megcseréltem, a folyosón járkáló és a kukucslyukon kémlelő őr hangos ajtódörömbölésére az előírt helyzetbe kellett visszamennem. Ez sajnos jócskán előfordúlt, főleg az első napokban, így azután napközben mindíg fáradt és álmos voltam. A nappali alvás nem volt megengedve.

Ilyesmi volt a faprics egy vas alkotmányre szerelve ami a padlóra volt erősitve.

Azután ez még rosszabb lett. Éjnek közepén, vagy kora hajnalban kulccsikorgatásra riadva kaptam a ’Jöjjön velem’ utasítást a cellámba behatoló fegyőrtől aki a folyosó végén levő lépcsőkhöz vezetett. Én mentem elől, ő utánnam amíg két emeletet is megmásztunk a széles lépcsősoron. Talán ezért is dobogott zaklatosabban a szivem, de nem volt se lelkierőm, se időm gondolkodni csak azon, hogy a cipőzsinórnélküli cipőmből ki ne essek a nagy rohanásban. A második emeleten azután beterelt egy szobába ahol nem volt más fény csak az íróasztali lámpa, melynek erős sugara az arcomba világított. Így nem láthattam az iróasztal mögötti alak arcát, de azokét sem akik a szoba másik oldalán ültek. Én azonban jól ki voltam világítva. ’Üljön le’ invitált a pasas az előtérben lévő székre mutatva.

Az első kihallgatás, a faggatások hosszú folyamatában, kicsit megrendített. A kérdések során végre rájöttem, hogy a több mint az egyév elötti röpcédulák legépeléséért kerültem az AVO szárnyai alá egy hazaárulással vádolt politikai bűnözőként. Nem mondták, de már tudtam, hogy Gyurék lebuktak és minden valószínűség szerint ők is itt vannak a Fő utcán - nem a legkellemesebb körűlmények között. Erről a többször hallott - falakon, csukott ajtókon átszűrődő - fájdalmas ordítás, jajgatás is tanuskodott. Ezek után már nem is csodálkoztam, hogy a nevem kitudódott.

Elöttem van a kihallgatások másolata, ami 37 oldalból áll. Nem tudom, hogy mindet meg tudtuk-e szerezni, vagy volt amelyik egyszerűen eltünt, vagy elveszett. A gépelt, dátumokkal és aláírásokkal ellátott oldalak tömören visszahozzák azt a sok keserves órat amit éjnek idején nyomozóimmal töltöttem. E papirok alapján összesen tizenkétszer hallgattak ki 1952 januárjában, de annak dacára, hogy minden faggatás több órát tartott, mégis az az érzésem, hogy a java hiányzik. Mindenképpen hiányzik az az eset amikor felpofoztak, vagy perzselő cigarettával égették meg nyakamat, vállamat. Vagy pedig azok a goromba káromkodások és fenyegetések amikor nem álltam kötélnek beismerni olyan dolgokat amikröl nem volt tudomásom. Akkor visszavittek cellámba, hogy pár óra múlva újra kínozzanak. De nem láttak sírni, egy könnyem sem hullott szememből orcámra. A röppcédulákkal kapcsolatos jegyzőkönyvet aláírtam és vállaltam. A jegyzőkönyvek primitiven vannak megfogalmazva és a gépírásos lapok tele vannak helyesírási hibákkal. Január 22.-én volt az utolsó ülésem amikor is emlitve lett, hogy január 24.-én ügyem át lesz adva az Állami Hatóságoknak tárgyalásra.

Hogy a napok múlását számon tudjam tartani ebben az éjjel-nappal kivilágított zárkában, lefogásom harmadik napján körmömmel kis vonalat karcoltam az ágyammelletti falra - január 3.-i kezdettel. Mindjárt a reggeli elfogyasztása és a csajka kiadása után csináltam, gondolván hogy az őrök ilyenkor jócskán el vannak foglalva. Nem is volt ezzel semmi baj egészen addig amíg a szomszédos zárkából valaki alig hallhatóan átkopogott egy reggel. Fogalmam sem volt, hogy ki volt a “lakó“, bár többször hallottam tompa beszélgetést és ajtó csapkodást ebből az irányból. Valami azt súgta, hogy ne viszonozzam a kopogást, de sajnos a kiváncsiság hatalmába keríthetett, mert szép finoman visszakopogtam. Egy perc sem telt bele - már hallottam is a kulcscsörgetést - és a cellám vasajtja nagy robajjal kitárúlt. A belépő fegyőr durván rámordított, hogy ilyet nem szabad csinálni és ennek következményei lesznek. Azután kiment annélkűl, hogy a falat, amelyen a karcolásaim is voltak, megvizsgálta volna. Napokig aggódva vártam a következményeket, de nem történt semmi. Később rádöbbentem, hogy nagyon sok függ a fegyőr jóindulatától, ahogy a továbbiakban esetenként észleltem.

Amikor is egy fiatal, parasztfiúnak látszott fegyőr volt szolgálatos, a csajkában beadott étel mindíg ehetően meleg volt. Ezt nem volt nehéz észrevennem a sok elhidegűlt és késői étel után. Persze, nem szóltam semmit, nem köszöntem meg.

Az aluminium csajka amihez az evőeszköz csak egy kanál volt

Volt egy idősebb, marcona fegyőr, aki egy nap azzal lepett meg, hogy megkérdezte van-e valamire szükségem. Miután a cellám ugyancsak hideg volt - hiszen fűtés nem volt és a tél közepén jártunk - sokszor szenvedtem a hidegtől, pláne éjszaka, amikor kezeimet a silány takaró fölött kellett tartanom. Jól emlékszem, hogy tagjaim mennyire meg voltak merevedve az éjjeli kihallgatásokra való lépcsőmászás alatt. Nos, ’hidegek az éjszakák’ nyögtem ki végre nagy nehezen. Még az este kaptam egy extra lótakarót, ami sokat segitett az éjszakák elviselésében. Hogy ezt magától, jószándékból csinálta-e, akkor ezt nem tudtam, mert csak sok-sok év eltelte után olvastam a kihallgatási jegyzőkönyvből a második takaró engedélyezéséről. Egyszer egy héten - azt hiszem pénteken - eltereltek a zuhanyozóba egy nagyobb törűlköző és egy kis darab szappan társaságában. A zuhanyozó egy nagy, hideg terem volt, a hátsó falon három tussozóval. Az őr az ajtóig kisért, amit utánnam félig behajtott. Egyedűl maradtam az üres teremben a zuhanyozást elvégezni, de az is lehet, hogy leselkedtek… Ruha le, kinyitni a csapot - és már alig vártam a meleg sugarakat. Nagy csalódás volt azonban, hogy az alig langyos víz csak pár percig csurgott, utánna magától lezárt. Hajmosásról szó sem lehetett.

Gyorsan letörűltem félig szappanos testemet és felkapkodtam ruháimat és fűzőnélküli cipőmet tudván, hogy a fegyőr azonnal ottlesz az ajtóban, hogy visszakisérjen a cellámba. A második pénteken azonban arra is merészkedtem, hogy az éjjel-nappal hordott fehérneműmet nagysietve kicsit kiöblítsem. Persze az őr mindjárt látta a vizes ruhadarabokat a kezemben, de nem tett megjegyzést. Cellámba érve ezeket mindjárt kiterítettem a fapriccsem végére, gondolván, hogy talán reggelre meg fog száradni. Sajnos a majdnem hidegvizes zuhanyozások után ekkor is hosszú ideig kellett a kis cellámba körbe szaladgálnom, hogy kicsit felmelegedjek. Idáig még nem volt ez ellen az őröknek kifogásuk, éppen azért kicsit meglepődtem amikor a marcona fegyőr benyitott a vasajtón. ’Adja ide a vizes ruháit’ mondta, ‘majd én megszárítom magának’. Szóhoz sem tudtam jutni, csak csináltam amit mondott. Még az este - minden további szóváltás nélkül - a megszárított fehérnemüimet visszakaptam. De az is lehet, hogy megköszöntem, bár azokban a napokban már nagyon meg voltam keményedve.

Visszagondolván ezekre a napokra könnyű most emlékezni, hogy milyen gondolatokkal foglalkoztam a magányban töltött hosszú órák alatt… Semmit sem tudtam Anyúról és Rezsőről mióta elhurcoltak otthonról - bár az egyik kihallgatáson összeszedtem bátorságom és megkérdeztem a ’kínzó elvtársat’ családom hogyléte felől. Tudják-e hogy hol vagyok? Választ nem kaptam csak annyit, hogy ’Maga itt SZIGORÚAN TITKOS őrizetben van’. Akkor jöttem csak rá igazából, hogy teljesen el vagyok mindentől zárva. (Ez rá van bélyegezve a tulajdonomban lévő vizsgálati jegyzőkönyv másolatára: A Vizsgálat Megindítása, 1952 januar 3.-án.) Gyuriékra is sokat gondoltam nem kis aggodalommal, mert sejtettem, hogy a nevem elejtése fájdalmas ütlegek eredménye, és nap-nap után mindíg összeborzongtam amikor megkínzott jajgatás hangjai hatoltak be zárkámba. Néha rámjött a ’mehetnék’, ilyenkor körbe-körbe szaladgáltam szűkös cellámban mint egy űzött vad, hogy utánna reménytelenűl leroskadjak a kemény fapricsre. Mindezek dacára a nappalok valahogy elmúltak, csak az éjszakák voltak keservesek a felriasztásokkal és rémálmokkal.

Amikor az utolsó kihallgatás jegyzőkönyvezve lett és aláírásommal ellátva (nem volt mást tennem, mert hát úgy is azt csinálták amit akartak), éreztem, hogy valami történni fog hamarosan. Ez be is következett február 7.-én a kora-délelőtti órákban, amikor is egy fegyőr kiséretében elhagytam a 103 számú cellát örökre. A falon levő vonalakból pontosan tudtam, hogy hányadika volt. Az épület alagsorában lévő ajtóból egy felfelévezető pár lépcsőn egy körűlkerített udvarba jutottam. A hideg, éles levegő azonnal megcsapta arcomat és nem győztem pislogni, hiszen már 5 hete nem voltam a napfényes szabadban. Több géppuskás fegyőrrel körűlvéve egy szürke, hosszú teherautónak vélt alkotmány állt az udvar közepén. Közelebbről látva mindjárt feltünt, hogy a teljesen csukott odalán 4-5 kis ajtó sorakozik, melynek a legtöbbje nyitva volt. Fegyőröm minden szó nélkül betuszkolt az egyik ajtóba amit nagy gyorsasággal be is zárt mögöttem.

A kis fülke ablak hiányában feljesen sötét volt. Kezemmel tapógatódzva eszléltem, hogy a szélessége talán még egy méter sem lehetett, és fejem majd bevertem az alacsony mennyezetbe. A hatsó falhoz erősítve egy kis vasülőke volt, melyre nagy-nehezen megfordúlva letottyantam. Minden vasból volt és hideg, hamarosan fogaim vacogni kezdtek kabát és harisnya hiányában.

Ez az egyedüli kép amit találtam a web-en amelynek ajtókkal meghatározott fülkéi vannak. Az én szürke fogoly-szállítóm kisebb volt, kevesebb ajtóval, de ugyanerre a módszerre volt alapozva.

Nem tudom, hogy meddig ültem így bezárva mozdulatlanúl mielőtt a jármű elindúlt volna. Hosszú ideig csak utasító férfihangokat hallottam és ajtócsapkodást miközben a végtagjaim teljesen elhidegűltek és megmerevedtek. Hasamban is gyötrő görcsöket éreztem már mire a kocsi végre elindúlt. Először csak lassan haladt, majd egy rövid időre megállt, gondoltam a kapúnál. Füleltem, hallgatóztam, hogy valahogy kitaláljam, hogy hova is visznek. Még arra is gondoltam nagy bután, hogy talán haza? Ezt a reményt azonban hamar el kellett vetnem, mert a kerekek dübörgése arra utalt, hogy letértünk az utcákról, és egy hídon keresztezzük a Dunát. Pár perc múlva aztán a jármű lelassúlt és megállt. Emberi hangok és kulcscsikorgás a zárban arra utalt, hogy megérkeztünk következő állomásunkra. Bár testileg teljesen el voltam meredve, de az agyam vészesen működött és alig vártam, hogy kiengedjenek a koporsónak érzett fülkémből. Erre azonban ugyancsak várnom kellett amig a többi fogoly egyenként ki lett vezetve - talán mert valószínű én voltam a legfiatalabb közöttük.

Mindárt tudtam, hogy a Markó utcai fegyháznál vagyunk. Bár akkor még nem sokat tudtam a körűlményekről, melyeket csak később saját tapasztalom alapján és egyébb tudósításokból tudtam meg.

Budapest legrégibb börtönépülete ez, egybeépítve a Budapesti Ügyészség és Bíróság épületével. Az 1800-as évek végén épűlt négyemeletes épület egy egész háztömböt foglal el. A börtönrész kapuja a Markó utcára nyílik, innen kapta a nevét. A két háború között a rendőrségi kihallgatások után itt tartották vizsgálati fogságban a letartóztattakat; itt itélték el őket és szállitották más intézetekbe. Eltekintve egy-két esettől, a Markó utcában csak közbüntényeseket itéltek el, politikai perek csak a háború utolsó esztendeiben fordultak elő. Már 1946-ban a börtönt annyira feltöltötték, hogy a kb. 700 főre épűlt börtönben 1800-2000 rab szorongott. Egy cellában, ami 6-7 főre volt méretezve 30-35 rabot tartottak. Rosszabbodott a helyzet 1948 őszén, amikor az ÁVH a Rajk üggyel kapcsolatban kisajátította a börtön harmadik emeletét. A bűz, a piszok olyan katasztrofális volt, hogy egy éjszaka is elegendő volt, hogy valaki valamilyen fertőző betegséget kapjon. A koszt kevés és rossz volt, egyedűl a naponta beadott kenyér minősége volt jobb, mint a többi börtönben. Tetű, poloska hemzsegett a zárkákban, írtása egyszerűen lehetetlen volt, mert közben nem tudták a rabokat máshová elhelyezni. A börtönőrség az ÁVH kivételével emberségesen viselkedett, a legtöbbje régi börtönőr volt.

A T-alakú börtön négy emeletét egy körbefutó folyosó kötötte össze. Minden emelet között drótháló volt kifeszítve, nehogy valaki leugorva öngyilkosságot tudjon elkövetni. Az ajtók szabványos börtönajtót voltak, zárakkal, biztonsági zárakkal, és egy kis ablakkal az étel beadására. Az ablakocskák felett egy kis kémlelőnyílás, a ’cirkli’ volt, melyen keresztűl az őrök ellenőrizték a zárkák lakóit. A földszinten voltak az irodák, itt voltak elhelyezve a házi tisztogatási munkát végző rabok zárkái, és itt volt elhelyezezve Rusztin ÁVH őrnagy vezetésével egy ÁVH-s nyomozó kirendeltség is.

Az első emeleten legnagyobbrészben a közbüntényesek zárkái voltak. A második emeleten a politikaiak voltak, itt is még a börtönőrök látták el a szolgálatot, de ÁVH-s felügyelet mellett.

A harmadik emelet az ÁVH külön osztálya volt, itt tartották azokat a rabokat, akiket az Andrási út 60-ban már kihallgattak s vagy további kihallgatásra vagy tárgyalásra vártak. Ugyanis a Központ pincéi úgy tele voltak letartóztatokkal, hogy ott már nem volt több hely - ezért vették át a börtön emeletét saját rabjaik részére. A harmadik emeleten voltak az úgynevezett ’kényes ügyek’ vádlottai, mint például a Rajk per, a Mindszenti per vádlottjai, s nem utolsó sorban Kádár és társainak csoportja. Ezen az emeleten az őrséget ÁVH-s nyomozók látták el, és rajtuk kívűl az emeletre senkinek nem volt szabad belépni. Még a kosztot is ők adták be a zárkákba, és a tisztogató eszközöket is ők cserélték. Míg a börtönőrök szürkés-piszkos lötyögő egyenruhában a derékszíjon lógó, sokszor üres pisztolytáskával látták el a szolgálatot, addig a harmadik emelet őrei civilben s a derékszíjban bedugott pisztollyal vigyáztak a rájuk bízott őrizetesekre. Valahányszor erről az emeletről rabokat vittek el, vagy újakat hoztak, az egész börtön őreinek, rabjainak el kellett tünnie. A folyosókon tisztogató rabokat bezárták a celláikba, a börtönőröknek be kellett menni az irodájukba. Senkinek sem volt szabad látnia, hogy kit hoznak, vagy kit visznek a harmadik emeletről.

Most Pesti Központi Kerületi Bíróságnak mutatják a térképen
a Markó-utca 25. szám alatti börtönt

A negyedik emeleten voltak elhelyezve a nők, politikaiak, közbűntényesek vegyesen, itt a rendes börtönőrök látták el az őrzést.

És minden kezdődött előlről. Az újlenyomat vevés, a fényképezés, a sorbanállás. Végre dermed tagjaim kezdtek felmelegedni, csak a hasamban lévő kegyetlen görcsök maradtak annak dacára, hogy egy fegyőr kiséretében felmásztunk az épület negyedik emeletére. A kőrfolyosó 13-as vasajtaja előtt megálltunk, ahova az őr minden szó nélkül bengedett. Ez nem magánzárka volt - a viszonylag kicsi cellában 6 nő forditotta felém kiváncsi tekintetét. Volt aki ült a keskeny vaságyon, de volt aki csak álldogált várakozva. ’Jónapot kívánok’ nyögtem ki végre meggörnyedve egy újabb hasgörcstől. Erre egyikük átkarolta vállam és magamellé ültetett a kemény vaságyra. Jöttek a kérdések mindenfelől, hogy honnan jöttem és miért, de csak visszafogottan tudtam válaszolni, hiszen az utóbbi hetek némasága bizalmatlanságra intett. ’Nem kell félni tőlünk’ bíztattak, és szép lassan egyenként megismertem cellatársaimat. Volt köztük tisztfeleség, kulák parasztnénike, cigánylány és két apáca is az Örökimádók rendjéből. Lassan hasgörcsöm is felengedett és igyekeztem környezetembe beilleszkedni. Közben hozták a folyosón az ebédet, az étellel megtöltött csajkákat egyenkénet adták be a kisajtón.

Kimondottan büdös volt! ’Jézusom, mi ez’ tört ki belőlem. Akkor azután felvilágosítottak, hogy hetente háromszor az úgynevezett ’karalábé főzeléknek’ titulált étel helyett marharépából készült kotyvalékot kapunk. Rettenetes éhségtől szenved mindenki, mert az ételek nagyon rosszak és kevés. A reggeli egy csajka kávé kenyérrel amikor is a napi adagot (kb. 20 dkg személyenként) adják, ezért egy részét meg kell a vacsorához spórolni. Az ebéd legtöbbször leves vagy főzelék, néha egy kis mócsingos hússal. A vacsorát korán, délután 5 óra körűl szolgálják, illetve 10 dkg marhakolbász, sajt, vagy sós szalonna kerűl a reggeli kenyéradag maradékai mellé. A víz bádog kancsókban lett naponta beadva, ebből volt bővebben az 5-6 bádog bögrével együtt, de ezt mosakodásra is kellett használni, ha ugyan az egyetlen bádog lavór nem volt éppen használatban. Az angol wc a zárka jobbsarkában volt az ajtó mellett, ide kellett a lavórból a piszkos vizet is kiüríteni, de még ez sem tudta az erős szagot eltávolítani, mert magát a kagylót senki sem pucolta. Ez igen kellemetlen volt és nehéz volt megszoknom a használatát, főleg nappal, amikor mindenki szeme elött kellett a dolgom végezni. Talán ennek elviselése volt a legnehezebb új környezetemben, na meg a kenyér beosztása, amit úgy oldottam meg, hogy reggel csak a puha belét ettem ki, hogy estére a héjja jobban megtöltse bendőmet éjszakára.

Négy vaságy volt a cellában, éjjelre kettő-kettő összetólva, hogy több alvóhely legyen a 6, most már 7 rabtárs részére. A vékony matracokon még löttyett párna is volt, de az egyetlen ágyneműt itt is csak egy nyűtt lópokróc képezte. A hátsó falon a magas, vasrácsos ablak alatt volt a radiátor, és bár nem nagyon fűtöttek, a levegő mégis fülledt meleg volt a helyiségben a mosdatlan, elcsigázott testektől. Ha a radiátorra felkapaszkodtunk - persze figyelve a folyosón közelgő őr lépéseinek hangjára - a negyedik emeletről jó kilátásunk volt a bekerített börtönudvarra. Itt naponta többször is libasorban sétáltatták a rabokat - nőket és férfiakat külön-külön - de amikor a mi zárkánkra került a sor, nekem sajnos nem volt szabad lemennem a többiekkel. Úgy látszik a ’szigorúan titkos’ jelző minden változás dacára még mindíg érvényes volt. Miután a tárgyalásom édekében még nem történt semmi, a kűlvilággal, családommal sem érintkezhettem. A pisztolyos fegyőrnő az ajtóból mindíg megkérdezte, hogy hány éves vagyok, de amikor megmodtam, nem hitte el, mondván ’maga jóval öregebb’. Különben őr nem igen jött be zárkánkba, kivéve egyszer egy héten a ’hipisek’ akik kutattak és mindent feldúltak, de nem találtak semmit.

Azután egy nap a kulák parasztnénit elvitték és új rabtárs érkezett. Magas, úgy egy 30-as éveiben lévő, kifinomúlt női alkat, Lili, aki éppen olyan sokkban volt mint én, amikor megérkeztem. Pár nap kellett hozzá, hogy kicsit felmelegedjen és hozzám bizalommal fordúljon. A Fő-utcát ő is végigélte, és az elfojtott könnyek most csordúltak ki. Az elmondottak után már nem is csodálkoztam, hogy az édesapja sok jólismert operettnek a híres zeneszerzője volt.

A napok lassan múltak, nem tudtam, hogy mi lesz a következő lépés. ’Itt mindenki a tárgyalásra vár’ - mondták rabtársaim - ’majd megkapod az értesítést, de csak az utolsó pillanatban’. Ez persze nem volt nagyon megnyugtató részemre; de nem volt mást mit csinálni, csak a nap nagyrészében az ágyamon gubbasztani. Bár többször felmásztam a radiátorra, hogy legalább a kis rácsos ablakon keresztűl az udvarra letekinthessek. Ennek köszönhetem, hogy egyik reggelen rálestem egy nagyobb csoport férfi rabra akiket izgatottan szaladgáló és kiabáló őrök igyekeztek kordában tartani. És akkor mit ad Isten, kettő a civilruhás rabok közül pont feltekintett ablakomra, és megdöbbenve láttam, hogy két volt kollégám a Teve-utcai gyár irodájából hunyorgat felém. A magasabbik a főnököm volt az anyagbeszerzési osztályról, a másik meg az egyik műhely osztályvezetője. ’Na ezek biztosan legbuktak valami feketézés miatt’ gondoltam, de mint az utóbbi idők többi dolgain, már ezen sem csodálkoztam.

Talán még az első heti Markó-utcai tartózkodásom alatt egy hori-horgas idősebb orvos alezredes jött cellánkba benézni egy fegyőr kiséretében. Ez egy rutin vizit volt az ittlakók részére, na meg kifürkészni az újoncokat. ’Bántották?’ kerdezte a doktor, és ha az igenlő választ kapta, akkor gyorsan rávágta, hogy ’Biztos megérdemelte’. Én találomra ’nem’-t mondtam. ’Kár’, válaszolta végignézve rajtam, és folytatta kőrútját.

Pár napra rá azonban kénytelen voltam a doktor úrat közelebbről megismerni. Ugyanis az egyik zápfogam erősen el kezdett sajogni, oly annyira, hogy már aludni sem tudtam. Jelentettem ezt az egyik fegyőrnek, aki azután lekisért az épületben lévő tömött rendelőbe. Majd egy óra álldogálás után (a fegyőr is mellettem volt, hogy nehogy lelépjek!) végre rámkerűlt a sor, már akkorra alig láttam a fájdalomtól. Ki más lett volna a fogorvos, mint a barátságos alezredes doktor. Ezzel még csak rendben voltam, de már azzal nem, hogy amikor egy széken űlve és számat kitárva oly dúrván találta el az novokainos injekcióval az ínyemet, hogy a tű szétesett és én fuldokolva nyeldestem le az anesthetic folyadék legjavát. A nyelőcsövem hamarosan el is zsibbadt, de az ínyem nem. Miután azonban csak egy érzéstelenítés járt a rabnak, a rossz fogamat minden további nélkűl kihúzta. Nem tudtam nagyon ordítani - hiszen az egész ökle a számban volt - csak a könnyeim folytak szakadatlanúl. Zárkámba visszérve a lüktető fájdalom mellett még órákig köpdöstem a vért a wc-be és pár napig tartott amíg a dagadás elmúltával túl tudtam tenni magam fájdalmas élményemen.

Sajnos egészségügyi problémáink voltak bőven, a gyakori marharépa főzelék, illetve leves - egyébb tartalmasabb étel hijján - megtette hatását. Gyógyszer persze nem volt. Már nem tartottam nyílván a napokat, az egyik civilruhás apáca, idáig még sikeresen, kis naptárt rejtegetett bő szoknyája alatt.

...Azután a ’nagy’ nap is eljött, 1952, marcius 7 péntekén. Minden további magyarázkodás nélkűl reggeli után beadtak egy fésűt számomra. Mindjárt izgalomba jöttem, mert rabtársaim felvilágosítottak, hogy biztosan a tárgyalásom napja jött el. Erre azután igyekeztem összegubancolódott hajam kifésülni, hiszen az már jópár hete fésűt vagy hajmosást nem látott. Sajnos így is igen lerobbant állapotban voltam - január 3.-a óta ugyanazt a barna ruhát viseltem, illetve aludtam benne, és cipőmből a fűzők hiányoztak. De nem volt sok időm ezen töprengeni, mert egy fegyőr hamarosan értem jött és az udvaron keresztűl átkisért a Bírósági Törvényszék épületébe. Őszintén mondva alig emlékszem itt a részletekre annyire ideges lettem. Nagy terembe értünk, ahol az őr leültetett a sok széksor első sorába - én meg csak ültem ködös elmélettel, majdnem teljesen lebénulva. Kis várakozás után azonban lánccsörgésre feleszmélve láttam, hogy négy férfi foglyot kisértek be a terembe. Megdöbbenve ismertem fel bennük Rezső testvéremet, Gyuri barátomat és édesapját, meg Tamást (Gyuri osztálytársa). Két civilruhás férfi, majd egy bírónak vélt alak foglalták el helyüket a pódiumon. A széksorok nagyrésze azonban üres volt.

Az egyik civilruhás a vádlóügyész volt, a másik meg a kirendelt védőügyvéd. Meg kell jegyeznem hogy a pofát itt láttam először és utóljára. Az ügyész elhadarta a vádakat, az ügyvéd a védelmet, és a bíró - aki a hírhedt Jónás Tanácsnak a tagja volt (ezt csak később tudtam meg) - az itéletet. Én három évi börtönbüntetést kaptam, Rezső négyet, Gyuri ötöt, és Gyurka bácsi szintén hármat. Tamáséra nem emlékszem. Ripsz-ropsz, ezzel a ’szigorúan titkos’ tárgyalásnak vége is volt, az itélet a négy ’hazaáruló’ részére meg lett hozva. Visszatérve cellámba nem sokat gondolkoztam ezen hanem ledűltem ágyamra és kimerűlten rögtön elaludtam. Cellatársaim nem zavartak kérdéseikkel.

Pár napig nem történt semmi irányomban, azután egyszer csak az én nevemet is hívták sétálásra. Párosával kellett körbe-körbe mennünk a börtönudvarban, géppuskás fegyőrök felügyelete alatt. A beszéd tiltva volt. A több mint kéthónapi cellában való tartózkodás után még így is jólesett tüdőmet feltölteni friss levegővel. Mondták is rabtársaim, hogy ezek szerint a szigorítást levették rólam és ha transzportálásomra kerűl majd sor, akkor már leveleket is írhatok illetve kaphatok hazúlról. Talán csomagot is. Tényleg, egy hét sem telt bele, hogy szállításra lettem sorolva. Két őr kiséretébent vagy 20 rabtárssal együtt teherautóval lettünk szállítva a felső-dunai HÉV állomáshoz. A szerelvény már bentállt a számunkra lefoglalt kocsival amibe az őrök fellöktek bennünket. Még mindíg nem tudtam, hogy hova is megyünk, mire a mellettem ülő fogolynő odasúgta hogy ’Csepelre’, ahol még soha sem voltam. Annyit azonban tudtam, hogy ez egy sziget a Dunában Pest déli részén - híd köti össze Ferenc várossal - és 1944 óta több márkájú teherszállitó jármű gyárainak otthona.

A jelenlegi Csepel sziget

Csurmának hívták a hosszú földszintes épületet ahova beszállásoltak bennünket. Nekem az egyik nagy hodály terem jutott, ahol az emeletes ágyak jórésze már el volt foglalva, de szerencsére sikerült az egyik ablakalatti felsőágyat magamévá tenni.. A rab szobafőnök mindjárt felírta nevemet listájára és vitte az irodába könyvelés véget. Nekem furcsa volt, hogy a lakatnélküli közönséges ajtón keresztűl a rabok szabadon jöttek-mentek az épületben, de a külső falon sorakozó nagy ablakokon vasrács volt. A folyosón néhány fegyőr lézengett, nem törődtek sokat velünk és nem kellett engedéyt kérni, hogy a folyosó végén lévő w.c.-ket, vagy a zuhanyokkal ellátott mosdót használhassuk. Hamarosan azonban egy fegyőr értemjött, hogy elkisérjen a raktárba ahol levetve lerobbant civil ruhámat és cipőmet felszereltek csíkos rabruhával és bakkanccsal. A felsőkabát dúrva lópokróc szerű anyagból volt és két pár kapcát adtak harisnya helyett. Azonban továbbra is a saját, elnyűtt alsónemümet kellett használnom. Ezen kicsit aggódtam, de megnyugtattak, hogy most már írhatok haza, és csomagot is kaphatok majd időnként. Sőt a havi egyszeri látogatásokra is jogosúlt vagyok. Ezért mindjárt kaptam is levélpapírt, boritékot, hogy értesíteni tudjam hozzátartozómat hollétemről.

Termünkben 20 darab emeletes kettős ágy volt most már teljesen belakva. A rabok egyik fele nappal dolgozott, a másik éjjeli munkás volt - így a terem soha nem volt üres. Engem is beosztottak mindjárt a második napon az éjjeli műszakra ami este 7-től reggel 7-ig tartott hét npon keresztűl - egyetlen szabadnapunk sem volt. A nappali 12 óra alatt az alváson kívűl minden más teendőt el kellett intézni, így a mosást is a mosdóhelység vájúiban. A teregetés az udvaron történt őrfelügyelet nélkűl. A napi ételt a terem ajtajában a konyhás és az egyik napos osztotta nagy tejeskannákból a szokasos csajkákba. Reggeli 6-kor, ebéd délben és a vacsora este 6-kor - kivéve a mi éjszakás műszakunk számára a reggeli hajnal 5-kor lett a munkahelyünkre hozva. Az étel elég volt, bár nagyon silány minőségű, de én a Markó utca után nem panaszkodtam. Reggelente - a hideg hajnalban - jól esett a meleg kávét inni a hozzáadott darab kenyérrel. Bár később a kávénak legtöbbjét kiöntöttem miután megtudtam, hogy tele van valami nyugtató vegyszerrel amitől a nőknek a havi menstruálása megszünik.

A Csepel Vasgyár egyik nagy hodályában kézigépek voltak felállitva betontéglák gyártására. Ezeken a gépeken dolgoztak a rabok éjjeli és nappali műszakban pár őr felügyeletével. A csapat egyik fele a téglákat gyártotta, míg a többiek az 50 kg-os cementzsákok hordásával és betoncsinálással voltak elfoglalva. Szerencsére engem a gépre raktak ami nem volt túl megterhelő munka, de azért a 12 órás állás nap-nap után a hideg, huzatos helységben eléggé meghúzott. A 20 perces gyaloglás vissza a Csurmába nem sokat segített fáradságunkon. Már csak annyi energiám maradt, hogy ’hazaérve’ egy gyors mosakodás után bedűljek, illetve felmásszak ágyamba. Nem is volt probléma az alvással, csak az nagyon aggasztott, hogy nem kaptam választ az Anyúnak hetekkel ezelőtt küldött levelemre. Azután egy nap behívtak az irodába és közölték velem, hogy a levelem kézbesíthetetlen volt, és írjak újra a legközelebbi hozzátartozómnak. A hír ugyancsak megrázott, nem tudtam elképzelni, hogy mi történt a Toronya utcai lakásunkban. Újra kellet írnom, ezúttal Keresztemék címére.

A csepeli látogatási napok mindíg a hónap első vasárnapjára estek. Keresztem értesítette az irodát, hogy az áprilisi eshetőségen eljön engem megnézni. A probléma csak ott volt, hogy mivel hét napon keresztűl éjjelente dolgoztam és a nappalokat alvással töltöttem, meg kellett váltóztatni pár napra a munkabeosztásomat, illetve ezt az egy vasárnapot szabaddá kellett tenniük. (Erre törvény volt.) Le is vettek már pénteken az éjjeli munkáról és két napig a betontégla gyártása helyett használt építési téglákról vertem le kalapáccsal a maltert kesztyűtlen kezemmel. Bizony ez elég kínos volt a jéghideg téglákkal, közben még jónéhányszor mellé is ütöttem - hamarosan a bőr is lejött ujjaimról. Még így is nagy izgalommal vártam, hogy végre Keresztemmel beszélve megtudjam, hogy mi is történt családommal, otthonunkkal. Hát azután megtudtam. Anyút egy kis batyúval az alföldi Tiszaszentimrén lévő munkatáborba internálták, Rezső egy dunántúli szénbányában dolgozik; lakásunkat az Állam elkobozta, illetve mindenünket elvesztettük.

Mégis nagy öröm volt Keresztemet látni erre a félórára is, egymással szemben űltünk egy asztalnál, bár érinteni, vagy megölelni nem volt szabad. Erre a teremben sétálgató fegyőrök vigyáztak miután gondosan átvizsgálták a Keresztem által részemre behozott piperecikkeket, amiket megkaptam. A süteményt azonban nem engedték. Szegény kis Keresztem majdnem elsírta magát - velem együtt - pláne amikor meglátta megtépett újjaimat. Kérdezte, hogy mire van szükségem, és én erre megkértem hogy legközelebb hozzon nekem alsónemüt. A beszélőnek hamar vége volt és nehéz volt a búcsúzás. A nap hátralévő részét a szalmazsákomon feküdve a pokrócot a fejemrehúzva töltöttem miután még az éjjel vissza kellett mennem dolgozni. Pár hét után azonban munkahelyem megváltozott és előregyártott betonfalakat és ablakokat gyártottam az akkor épülő Csepeli Csőgyár részére.

Talán azért mert mindíg szeleburdi voltam, de gondolom főleg azért is mert a sok éjjeli munkától már nagyon kivoltam, ez a munkaköröm hamarosan és elég szerencsétlenűl fejeződött be. A munka maga nem volt túl körűlményes és hamar megtanúltam a nagy fakereteket beolajozni, a betont beönteni az előre lefektetett acélvázra, bevibrálni, elsimítani, majd dunakavicsokat a felületére szórni és bedolgozni. Még egy kis örömöm is volt abban ha ez szépen sikerűlt. A következő éjjelen azután levettük a kereteket, vagy négyen az előregyártott darabot felemeltük egy kézikocsira, amit azután a tárolóhelyre tóltunk. Itt voltak az elemek egymás tetejére felhalmozva. Sajnos valahogy a ballábam a kocsi egyik kereke alá kerűlt. (Még máig sem értem, hogy hogyan, bár rabtársaim mondták, hogy nem fordúltam meg elég gyorsan a jelszóra.) Leestem a lábamról és a fájdalomtól elájultam. A felélesztés után lábrasegítettek és az egyik őr visszakisért a csurmába. A lábfejem addigra teljesen el volt zsibbadva, és valahogy nagykeservesen elbicegtem. Arra már nem emlékszem, hogy milyen nehézségekkel másztam fel ágyamra, csak arra, hogy másnap nem tudtam felkelni. Lábfejem meg volt dagadva, kék és lila volt erős fájdalommal. Miután orvos nem volt a rabszálláson, nem volt ki megvizsgálja. Az egészségügyitől kaptam két aszpirint és háromnapos szabadságot.

(Kicsit hosszúra sikerűl ez a fejezet, de mindent őszintén le akarok írni. Talán így a régi sebek végre begyógyúlnak.)

Lábam csak lassan gyógyúlt, de Keresztem minden hónapban eljött látogatóba. 4-5 hét eltelte után azonban már majdnem rendesen tudtam járni és beosztottak egy új munkahelyre, az ócskavas telepre. A több-holdas terület azonban nem volt fenttartva és az ócskavas bele volt sűllyedve a homokos talajba. Innen kellett azt vasrúd segítségével kikaparni és nagyság szerint osztályozni. Mindíg csak egy fegyőr volt 5 személyes brigádunknak kirendelve ami nekem jól jött, mert pár órai állás után már majdnem leestem a lábamról. Ha a fegyőr emberséges volt, pár percig leűlni és pihenni hagyott. Különben reggel 8-tól délután 5-ig dolgoztunk, délben félóra ebédidővel. Az ebédet csajkástúl kimérve hozták.

Az éjszakai munkától ellentétben itt a tűző naptól hamar leégtünk. Egy nap különösen nagy volt a hőség és az őr unszolására ruhástól megfürödtünk a közeli Dunában. Ez persze nem volt nyílvánosságra hozva és ruhánk is megszáradt mire hazagyalogoltunk a csurmába.

A nyár lassan nyúlós őszre fordúlt és ezzel a munkánk az ócskavas telepen be is fejeződött. Újra a közeli romterülaten felhalmozott használt téglák lepucolásához osztottak be. Kalapáccsal kellett a száraz maltert ezekröl leverni melyek azután egymás tetejére fel lettek tárolva. Némelyik reggelen már minden deres is volt és a jeges téglakkal való munkánk ugyancsak megdermesztette ujjainkat. Persze panaszkodni hiábavaló lett volna, így leheletünkkel melegítettük fagyos kezeinket. A délben meghozott meleg ebéd is segítségünkre volt.

Mindezek dacára gyanús dolgok arra utaltak, hogy valami változás jön életünkbe. Az éjjeli műszak teljesen megszünt, létszámunk leapadt mert többen szabadúltak és új rabszállitmány nem érkezett. Az őrség is mintha barátságosabb és engedékenyebb lett volna, könyveket engedtek be a látogatások alatt, sőt Keresztem nekem pasztel-szinű pamutot is hozott kötőtűkkel amiből azután hétvégeken bugyikat kötöttem az ágyam tetején. Sőt az egyik szép cigánylány fegyőr bűbájos cigánydalokat énekelt lámpaoltás után ablakunk alatt.

Sejtelmünk hamarosan valóra is vált. Október utolsó hétfőjén a munkába való menés helyett reggeli után be kellett szolgáltatni ágyneműnket, a szalmazsákokat egyenként ki kellett az udvarra cipelnünk és a szalmától és annak törmelékétől kiüritenünk. Délre már névsor olvasás után egy részünk kis cuccunkkal együtt teherautókkal a Déli pályaudvarra lett szállitva ahol az őrök felügyelete alatt egy harmad-osztályú kocsiba lettünk beszállásolva. Ez mind úgy történt, hogy fogalmunk sem volt merre es hová.

Vonatunk pár órai utazás után befutott Sztalinváros pályaudvarára ahonnan a fegyőrök kiséretével teheraútókkal szállítottak bennünket a 8 kilóméterre lévő Bernátkút nevezetű rabgazdaságra. A szöges drótkerítéssel és őrtornyokkal körűlvett udvar közepén lévő lapos épületek alkották új ottonunkat. Az ottélő rabtársak létszámáról megitélve a tábor már elég régen működhetett a környéken lévő földek megművelése érdekében. Később megtudtuk, hogy az aratásról már lekéstünk, a kukorica és marharépa termés be lett hordva, és a ködös, őszi évszakban mindenki a gyapotföldeken dolgozik. Na ez aztán teljesen újdonság volt számomra de reméltem, hogy ezt a munkát is sikerűl majd gyorsan megtanúlnom.

A tágas, épület hosszúságú teremben itt is emeletes ágyak sorakoztak és mindjárt találtam is egy üres felsőágyat a hosszú fal mellet,t átellenben az ablaksorokkal. Ez talán szerencsés is volt, mert a bejárati ajtó melletti vaskályha csak estére lett egy kicsit befűtve és ezt a kis meleget is kihúzták a huzatos ablakok.

Másnap pirkadáskor ki is tereltek az őrök bennünket újoncokat is a kb. 2 kilóméterre lévő gyapotültetvényre. Az út sáros és latyakos volt és sürű köd fedett be mindent - alig lehetett látni a kb. félméteres bokrok sorait a sokholdas ültetvényen. Újra névsorolvasás következett (immár a második azreggel) majd mindenki nagy vászonzsákokkal lett ellátva amibe a sorok közt menve bele kellett a fehér lecsüngő gyapotcsomókat szednünk. A munka egyszerűnek látszott, de igazából nem volt az miután a nyúlós időben a nedves termék mindenhova odatapadt, kivéve a vászonzsákhoz. Már majdnem dél is lehetett mire a köd eloszlott és a zsákom tele lett amit le kellett adnom hogy le legyen mérve. Mondanom sem kell, hogy alig volt súlya a többórás munkámnak, pedig ezután kaptuk a rabmunka után kijáró fizetést. Nem voltam egészen tisztába e fogalommal, de mondták, hogy a munka után jaró bér mindenki saját számlájára megy amiből levonják a rabtartást; a maradékból meg ’spejzolhatunk’ illetve egyszer egy hónapban vásárolhatunk kockacukrot, w.c. papírt és egyébb tisztálkodási kelléket. Így lehetett a cigarettát is beszerezni.

Élelmiszer ellátásunk itt valamivel jobb volt mint a Markó-utcai börtönben, több volt a tésztaféle - krumplis és grizes - húst azonban csak egyszer egy héten kaptunk a sárgaborsó, bab vagy krumplifőzelék mellé. Munkaidőnk mindennap reggel 7-től délután 5-ig tartott, vasárnap kivételével. Az általunk leszedett és beszolgáltatott gyapotot azután egy másik rabokból alló brigád szortírozta és csomagolta elszállításra. Ők ugyan fedett helyíségben dolgoztak, de nem kívánkoztam közéjük mert a beszívott pollentól köhögősek lettek. Jobb volt nekem kint a friss levegőn dolgozni, bár az időjárás fagyosra fordúlt ami jócskán megnehezítette a gyapotszedést. Nehéz volt a hodály szobánkat esténként is kifűteni, és nem egyszer takarónk reggelre zuzmarás volt leheletünktől. A nagyobb baj azonban a munkaután levetett kapcákból származott, ugyanis az nem száradt meg kellően reggelre és jegesen kellett újra lábunkra tekerni munkábamenés előtt. A mosdókban nem volt melegvíz és az udvaron sorakozó ’budik’ ülései fagyossak voltak. Mindezek mellett sikerült értékes barátokra találnom, akik elkisértek rabéletem további szakaszában.

Keresztem eljött megint a beszélőre. Megírta előre és én kicsit aggódtam mert Sztalinváros állomásától 8 km-re voltunk. De szerencsére ez is megoldódott miután egy jóindulatú idősebb őrmesteri rangban lévő fegyőr lovasszekérrel várta a látogatókat az állomáson. Így is nagy áldozat volt Keresztemtől a jövetel, bottal járt már és gyönge kis madárcsontjait a rázós szekér ugyancsak megkínozta. Itt kétórai beszélő volt megengedve - csomagátadással - sőt búcsúzáskor meg is ölelhettük egymást. A válás így is nehéz volt, csak akkor nyugodtam meg kicsit amikor láttam, hogy az őrmester úr szinte felemelte őt a szekérre és maga mellé ültette a padkára.

Hamarosan azután télre fordúlt az idő és hótakaró fedte a gyapottföldeket. Nem volt több munka a földeken és a nap nagyrészét a gyengénfűtött csurmában töltöttük az ágyunk tetején, pokrócba burkolózva. Önkéntesen lehetett jelentkezni hólapátolásra, hogy az udvar másik oldalán lévő mosdók és budik megközelíthetők legyenek. Szinte jól esett kicsit kimozdúlni. Ekkor ismertem meg a fiatal rab orvosnőt, Klárit, aki hólapátolás közben elmondta, hogy a Gyuriék pécsi összeesküvésének tagja volt. Addig nem is tudtam, hogy ez is létezett mert ők egy másik tárgyaláson lettek elitélve. Valahogy Klári tudhatta ki vagyok, mert erről tilos volt ott beszélni, de szerencsére a rövid szóváltásunk elment az őr füle mellett...

Marika vagy tíz évvel volt nálam idősebb, háromgyerekes anya volt. Csendes, művelt modorával jól megértettük egymást, pláne mikor megtudtam, hogy a pécsi Zsolnai család egyik tagja, ami szónélküli magyarázat volt a lecsukására. Margit néni is közénk tartózott miután elmesélte szomorú történetét. Sárváron éltek - ahol férje jegyző volt - egyetlen fiúgyermekük a Magyar Honvédségben szolgált amikor az oroszok betörtek országunkba. Az alakulat nyugatra menekűlt, ahol a fiú megszökött a katonaságtól és évekig Németországban bújdosott. Nem tudni miért, egy szép napon azonban megjelent sárvári ottonukban ahol pár órán belűl letartóztatták és - mint katonaszökevényt - azonnal kivégezték. Szüleit az AVO azonnal elvitte, bebörtönözte és elitélte 5 évi fogságra. Így kerűlt Margit néni Bernátkútra, bár a férje hollétéről még akkor nem tudott. Mi hárman megosztottuk mindenünket, és amikor eljött Karácsony Szent Estéje (az első börtönben-töltött nekem) egymást átkarolva könnyes szemmel énekeltük a ’Menyből az Angyal’-t a csurmában felállitott sivár kis karácsonyfánk előtt.

Január első hetében az egyik rabtársunk, a ’Kulák’ Mari azzal jött csurmánkba, hogy az Iroda női tehenészeket keres felváltani a férfi rabokat akik a Mélykút-i istállókban dolgoznak. Margit néni mindjárt kapott az ötleten - gyermekkorát gazdaságon töltötte. Se Marika, se én életünkben nem foglalkoztunk tehenekkel, nem hogy fejni tudtunk volna. ’Semmi az egész, majd én megtanítalak’ bíztatott Margit néni, és még aznap feliratkoztunk az istállói munkára, elhallgatva tudatlanságunkat. Marinak is felcsillogott a szeme, így azután négyünk neve felkerűlt a többi jelentkezők listájára. Az Újév szerencsésen kezdődött számunkra.

Ezen a képen egy tipikus magyar tehénistálló látható. Három ilyen istálló volt a Mélykúti Rabgazdaságban melyek közűl az első lett négyünké. Negyven fejőstehén volt az istálló kétoldalára bekötve, azzal a különbséggel, hogy az etető és ivóvályú a magas ablaksorok alatt volt és így farral - rács nélkűl - kifelé álltak a tehenek a felhalmozott szalmaágyon. Az istalló végén volt a takarmánytár, baloldalt középen egy elkerített rész a születendő borjúk részére közvetlenűl az oldalajtó mellett, amely kivezetett a trágyadombra és a szalmakazalhoz. A bejárati ajtó jobboldalán kis üvegajtós fülke volt heverővel a rab éjjeliőr részére. A mi parányi kis szobánkból nem volt bejárat az istállóba mert az ajtaja kívűlről az istálló elején baloldalon volt átllenben a szalmakazallal. Csak egy fehérremeszelt, téglából rakott kis kályha és két emeletes ágy fért el benne és mivel szekrény nem volt, cuccunkat az ágyak alatt tartottuk. Az egyik ablaka az istálló előtti térségre nyílott, a másik magasanfekvő kis ablakból - közvetlenűl az emeleten levő ágyam felett - az éjjeliőr fülkéjére lehetett látni.

A még ottlévő négy férfi rab megmutatta, hogy a teheneket hogyan kell etetni (kétszer egy nap), a vizet beengedni vályújukba az etetés után, a trágya kupacokat felszedni és saroglyával kihordani a trágyadombra. Amint egy tehén felemelte a farkát a napos tehenész dolga volt vasvillával felszedni a szalmáról és a betonjárda szélére felhalmozni az ürüléket. Még így is gyakran előfordúlt, hogy mire a napos odaért volna a tehén belefeküdt a platyatba. A tehenek tisztántartására nagy gond lett fordítva, vödör vízben mostuk a tehenek farkát és egyébb beszennyezett alkatát. Nagy testük naponta drótkefével lett vakarva, csutakolva. A fejés technikáját már sokkal nehezebb volt elsajátítanom. A tehenek naponta kétszer - reggel és este - lettek megfejve, kivéve a pár nagytejelőt, akiket délben is meg kellett fejni. Két bádogvödör volt a fejésre használva, az egyikben lévő tiszta vízben a tőgyet megmostuk, a másik, sterilizáltba meg fejtünk. Egylábú, derekunkra felcsatolt fejőszékünket - amivel könnyen követhettük a tehén mozgását - elöször nehéz volt megszoknunk.

Gondolom, szegény tehénnek is nehéz volt megszokni egy-egy új fejő próbálkozását; időben telt amíg a tejet ’leadta’ illetve megkezdődött a sercegő sugarakban lebocsájtott tej folyása ami azután habot formált a vödörben. Kétkezű ujjak játéka, tenyér ritmikus nyomása volt a trükk, amit ha elmulasztottál, némelyik tehén hátralépett, esetleg felrúgta a vödröt veled együtt. Ezt úgy lehetett orvosolni, hogy az illetékes tehén farkát rákötöttük a fejésoldali hatsó lábára. A tőgyeket az utolsó csöppig ki kellet fejni. Szerencsés esetben a 10 literes vödör megtelt minden további baj nélkűl. Ez gondosan fel lett egy rostára jegyezve, a tehén neve alá. A vödrök nagy tejeskannákba lettek ürítve amiket a feldolgozó raktár az istálló bejáratáról azonnal el is szállított.

Az istálló jobboldalán lévő első sorban bekötött tíz tehén nekem lett kiosztva. Nevük alfabetikus sorrendben A-val kezdődött és D-vel fejeződött be. Az első három jószág Alabáma, Amerika és Antarktika névre hallgatott aminek akkor nem volt érdekessége, de ma már gondolkodóba ejt miután e három terület közvetlenűl belefoglaltatik életemben. Fejni elég hamar megtanultam, csutakolni is szerettem, de az etetés, az alom tisztitás, és főleg a trágyahordás nem volt könnyű munka. Pedig hát akkor még fiatal, és elég jó erőben voltam. Marinak nem volt problémája ezekkel - fiatal parasztlány léven - de szegény Margit néni és a kényelmes élethez szokott Marika a nap végére ugyancsak ki voltak borúlva. Reggel 5-kor keltünk és este fél 7 fele végeztünk, hetente 7 napon keresztűl. Persze, közben volt szabadidőnk is, kivéve a naposnak, ami teendő minden negyedik nap ream is esett. A férfi rab éjjeliőr átadván nekünk reggelenként a munkát egész napra eltünt (talán a bika istállóba?), és csak este 7 fele jelent meg újra. Ágyam felletti kisablakból jól láthattam működését. Jóképű, csendes fiatalember volt.Egyszer megkérdeztem tőle, hogy mennyi időre és miért ül. Szomorú mosoly futott végig arcán amikor valaszolt: ’20 évet kaptam, mert a feleségemet megöltem’. Hát így....

Járó fegyőr látogatta az istállókat éjszakánként minden két órában, de nem maradtak sehol sem. A nappali felügyelet sokkal gyakoribb és hosszabb volt, bár ekkor is csak egy-egy őr járta végig az istállókat. Nem csináltak bajt nekünk, sőt néha még le is álltak beszélgetni. Családostúl a közeli településen laktak kertes kis házakban ahol veteményes kertjük és baromfi állományuk is volt. Néha libáik eltoyogtak trágyadombunkhoz ami azután Marinak jó ötletet adott. Egyik délben, amikor csak ketten fejtünk az istállóban, Mari kenyérdarabokkal becsalogatta a libákat és villámgyorsan elkapta és kitekerte egyiknek a nyakát. Kis szobánkban Margit néni és Marika már forralták a vizet a téglakályhán. Mire a fejést befejeztem a megtisztított és feldarabolt pára már egy fazékban rotyogott. Mari naposként az istállóban beszélgetett a járőrrel amíg mi csukott ajtó mögött nagy lakomát csaptunk. A maradékot később kivittük Marinak aki szépen eltemette a megnemehető részeket.

A fegyőrök mind fiatalok voltak, kivéve Szabó bácsit aki már a 60-as éveiben járt. Nem is nagyon volt a fegyőrségre teremtve, azelőtt cipészmester volt a foglalkozása. Kedélyes bácsi volt aki szeretett régi életérol mesélni, és a borozgatást sem vetette meg. Egy koradélután, amikor kis szobánkban pihentünk, kopogtatott ajtónkon. Mindjárt láttuk, hogy kicsit felöntött a garatra, szélesen mosolygott és alíg állt a lábán. Az egyik alsó ágyra mindjárt lefektettük, vállonhordott nagy puskáját az ágy alá téve. Aludt vagy egy órát, amikor az ablakból észrevettük, hogy egy lovas-járőr alakja formálódik a poros út végén. Azonnal fel kellett Szabó bácsit keltenünk és mire a lovasőr ideért, ő már kedélyesen - puskával a vállán - ajtónk előtt várta az ellenőrzést. Az ilyennemű ebédutáni szundikálása még többször is előfordúlt ottlétünk alatt, bár megúszta az ellenőrzést.

Sajnos a kosztunk nem volt sokkal jobb mint a börtönben, húst csak ritkan kaptunk, akkor sem mertünk enni belőle hallván, hogy a lebetegedett, legyengűlt jószágokat a konyha a rabok kosztolására használja. Szerencsére tejből bőven volt számunkra is - ittuk ahogy tudtuk - sőt vödörszámra érleltünk aludttejet az ágyaink alatt. Lehet azonban, hogy ez okozta hogy mindnyájan megbetegettünk. Négyünk közűl én voltam a legrosszabb állapotban. Orvosság, doktor persze a rabok részére nem volt a gazdaságban. Az istállónkkal átellenben volt a gazdasági iroda és raktár ahol három férfirab töltötte idejét, illetve elégítette ki mindennemű szükségletünket, legyen az ruházat, spejzolás, vagy gazdálkodási igény. Ide jöttek és innen mentek leveleink is, bár a cenzurázást az őrség végezte. Magam részéről gyakori látogató voltam, mert Gabi, a szőkehajú, kékszemű rab fiatalember ugyancsak megtetszett nekem. Az idősebb Mihály építészmérnökként kerűlt rabságba, és a 30-as éveiben lévő nőgyógyász ’angyalcsinálással’ (abortálással) bukott le. Kinti híreinket is tőlük hallottuk először.

Azt mindjárt láttam, hogy Gabinak is tetszem, de nem bátorítottam egyáltalán amikor megtudtam, hogy odahaza menyasszony várja. Ennek tudatában mégis jóbarátok maradtunk és tőle kaptam (ki tudja honnan szerezte) a kisüveg pálinkát ami végre megfogta hasamat. Amikor pár héttel később rettenetes fogfájással kínlódtam, a nőgyógyász átsétált hozzám látogatóba egy nagy fogóval a zsebében. Marika és Mari lefogtak míg a felsőágyamon feküdve a doktor úr minden fájdalomcsillapító nélkűl megszabadított az odvas fogamtól. Később a fejéstől feldagadt és megfertőzött jobbkezemen lévő gyűrüsújjam körömágyát is felvágta és kenegette amig be nem gyógyúlt, mialatt barátságos fegyőrünk, Szabó bácsi mindíg félrenézett.

Közben istállónkban érdekes dolgok történtek. Egy reggel a civil gazdaságvezető megjelent és vizsgálgatta a kevésbbé-tejelő teheneinket. Nekem három volt ilyen, és bár egészségesnek és nagyhasúnak tüntek, sejtelmem sem volt, hogy nemsokára borjazni fognak.

Másnap utasítására egy gémeskúthoz kellett hajtani teheneinket a vályúbeli itatás helyett. Nagy felhajtás volt az biztos. Idáig a tehenek a nyakukon lévő vastag kötéllel a vályúhoz voltak kötve. A tehenek most sorban el lettek engedve és három tehenész igyekezett a negyven tehenet kihajtani az istállóból, át a sáros, latyakos udvaron az ócska gémeskúthoz ahol a negyedik tehenész már megtöltötte a favályút vizzel a felhúzott vödrökből. A tehenek ugyancsak élvezték szabadságukat olyannyira, hogy némelyik hátúlról megugrotta a másikat. Marinak ezeket meg kellett jegyezni - bár nem tudtuk, hogy miért. Jó kis időbe telt amíg mind a negyven megitta vizét, felváltva engedtük le és húztuk fel a vödröket. A terelés négyünknek visszafelé már kicsit könnyebb volt, bár az istállóba érve nem mind találta meg helyét. Szerencsére mi már megismertük teheneinket és végre sikerült mindegyiket a saját, névtáblával ellátott helyére bekötni. Este a gazdaságvezető megint megjelent és kiadta az ukászt, hogy az ugró teheneket hamarosan bikához kell vinnünk.

Hát így is történt. Két tehenemet egyenkint el kellett hajtanom a bika istallóba ahol a férfirabok elintézték a fedezésüket. Kiváncsiságból végignéztem az egészet, bár nem volt valami kellemes látvány. Szegény tehenek.... Mire visszavezettem őket istállónkba a civil állatorvos már ott vizsgálgatta a három nagyhasú tehenemet. Ezeken kívűl még legalább 10 hasas tehenünk volt -feltehetően - közel idejükhöz és az állatorvos minden nap eljött a következő hetekben. Szerencsére az ellések főleg éjszaka történtek a férfi éjjeliőrünk szolgálatában és mi végigaludtuk az egészet. Nagy öröm volt azonban reggelenként újszülött kis bocikat találnunk teheneink mellett. A bocik szopásával a fejési munkánk lecsökkent, bár az almot többször kellett cserélgetni. A mama tehenek eltűrték tevénykedéseinket újszülöttjeik körűl, azért mégis restben kellett álljunk az esetleges rúgásuk miatt. Az én részemben három kis borjú született és sok örömöm volt az aranyos kis állatokban akik 10 napig voltak közvetlenűl az anyjukkal, utánna az istállóban számukra elkerített részen tartottuk őket. Innen háromszor naponta ki lettek szopásra engedve.

Csodálatos volt elnézni amikor kirohantak a ketrecből bőgő mamájukhoz, mindegyik a sajátjához, egyik sem tévesztette el még véletlenűl sem. Mondhatnám, hogy ez volt a legkellemesebb korszaka rabéletemnek.

Egy nap azután egészen váratlanúl beállított a civil gazdaságvezető egy magasabb rangú egyenruhás alak kiséretében. Kezetfogott Marival, brigádvezetőnkkel, és gratulált szép eredményes munkánkhoz. Ez már kicsit gyanusnak tünt nekem ami igazolva is volt amikor az egyenruhás közölte, hogy három napon belül abban a kiváltságban fogunk részesűlni, hogy egy magas rangú államférfi istállónk látogatója lesz. A gazdaságvezető pedig figyelmeztetett az általános tisztaság fontosságára, sőt elrendelte a falak lemeszelését tehénmagasságban. Ezt meg is csináltuk mindjárt másnap, és teheneink külön csutakolásban és farkmosásban részesűltek. Azután a harmadik nap délutánján tényleg beállítottak az előkelőségek akik nem voltak mások, mint Gerő Ernő két civilruhás AVO’s kiséretében. Az előbbit mindjárt felismertem propaganda képeiről, a kiséret kivolta pedig nyilvánvaló volt.

(Gerő elvtárs a Magyar Kommunista Párt titkára volt aki 1945 után fontos szerepet játszott a Párt megszervezésében. 1945-1949 pénzügyminiszter, majd 1952 és 1954 között miniszterelnök helyettes volt és egyben belügyminiszter is. Belügyminisztersége alatt átszervezte a politikai rendőrséget, így az Államvédelmi Hatóság a Belügyminisztérium szervezeti körébe került. Az átszervezéssel évtizedekre eldőlt a politikai rendőrség államigazgatásban elfoglalt helye. 1954 és 1956 között az MDP Központi Vezetősége Gazdaságpolitikai Bizottságának elnöke volt és ebben a minőségben azon fáradozott, hogy visszafordítsa a Nagy Imre által első miniszterelnöksége alatt hozott intézkedéseket. Rákosi lemondása után 1956 júliusától Gerő volt a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége első titkára. A szovjet vezetés elvárását azonban ő sem tudta maradéktalanúl teljesíteni.)

A látogatók belépésére mind a négyen vigyázban álltunk területünk előtt. Gerő kis mosollyal arcán üdvözlésre emelte jobbkezét és kedélyesen lépegetett a cement kifutón. Minden jól ment, azonban Anasztázia tehenem egyet gondolt és kicsit hátralépve felemelte farkát és Uram Isten letisztelte Gerő elvtárs éppen otthaladó cipőjét. Mindjárt kaptam vasvillámat, hogy feltakarítsam a platyakot, de az egyik AVO’s leintett, hogy maradjak a helyemen. Kicsit féltem a következményektől de szerencsére nem lett belőle semmi.

Kis borjaink rohamosan fejlődtek és elkezdtük silóra szoktatni a jószágokat. Mamájuk már nem bőgött utánnuk, újra fejnünk kellett őket. Közben Margit nénit leváltották a fejéstől fájó ujjai miatt és új tehenésztársat kaptunk a jóval fiatalabb Magdi személyében. A bocik vídáman hancuroztak ketrecükben, hamarosan számuk megszaporodott, mert még 10 borjút hoztak hozzánk a másik istállóból. Utasítást kaptunk brigádvezetőnktől, hogy a reggeli fejés és pucolás végeztével Magdinak és nekem (a két fiatalnak) ki kell hajtanunk őket a határba legelni. Erre a feladatra rövidnyelű karikás ostort kaptunk amit meg kellett tanúlnunk csattogtatni. Az idő nyárra fordúlt és mi ketten az újonnan beszerzett sortban és trikóban jókedvel hajtottuk csordánkat a nagy szabad mezőben. Délfele a lovasfegyőr utolért bennünket két csajka ebéddel. A borjúk is élvezték szabadságukat és a gémeskútbeli itatást mielőtt hazatereltük őket. Zsuzsinak neveztem a legkisebb vörös kis bocit akinek még koszorút is fontam a nyakába vadvirágból. Külön szerencsésnek számított, hogy rengeteg tábla volt beültetve pardicsommal és paprikával, sőt a sárgadinnye is már éredezett. Nem kellett bennünket noszogatni, hogy jól belakjunk a termékekből miközben lestük, hogy nehogy a járőr meglepjen bennünket. Jó volt a nyarat ilyennemű részleges-szabadságban élvezni. Az örömre azonban hamarosan jött az üröm.

A legközelebbi látogatásán a civil brigádvezető arra utasított, hogy tereljük a borjúkat mindjárt ebédután a lucernaföldre és folyamatos hajtással hagyjuk őket kicsit megizlelni a csemegéjüket. Azután várjunk 3 órát az itatással. Így is tettünk még az délután, pontosan követve az utasítást. Szinte futva hajtottuk őket a lucernán keresztűl és bár óránk nem volt - a nap járását jól ismervén - csak közvetlen a hazahajtás előtt itattunk. A poros úton terelve már majdnem istállónknál voltunk amikor az egyik borjú elkezdett keservesen bőgni és lefordúlt a porba. A második is, harmadik is, hasuk fölpuffadva, nyelvük kilógva, szemük kimeredve. Percek alatt végük volt… Mivel nem tudtunk rajtuk segíteni, méggyorsabban kezdtük hajtani a csordát be az istállóba. Ekkor már szegény kis Zsuzsim is ottfeküdt a porban. A napos Mari rögtön átlátta a helyzetet és szaladt az irodába ahonnan azonnal telefonáltak a civil állatorvosnak. Az jött is lóháton halálsebesen és elkezdte kezelni az akkorra már a ketrecbe terelt borjúkat. Magdi és én nagyon odavoltunk, nem csak az elvesztett jószágokért, de az esetleges újabb büncselekményünkért. Az állatorvos Mari segítségével egyenként megszondázta a lebetegedett állatokat - illetve gumicsővel a gázt kiszívta hasukból, így több vesztességünk szerencsére nem lett. Azután kiadta az ukászt, hogy sem takarmányt sem vizet nem kaphatnak 24 óráig. Kikérdezett minket a történtekről és ezt jegyzőkönyvezte. Az esti fejés és egyébb teendők elvégzése után ez éjszaka nem jött a szemünkre álom.

Azonban egy szót sem hallottunk az eset következményeiről jó pár hétig. Egy nap azután fegyőrbarátunk, Szabó bácsi kikotyogta, hogy a borjúk elpusztulásáért a civil brigadvezető lett okolva, ugyanis a lucerna már túlmagas volt ahhoz, hogy borjúk legelhessenek rajta. Ilyen állapotban sokkal többet harapnak le mintha az alacsonyabb lenne, tehát nem lett volna szabad rajta legeltetnünk.

Keresztem írta, hogy Nagy Imre, a jelenlegi államfő, amnesztiát osztogat bizonyos rabok, internáltak és kitelepített családok részére. Hamarosan Anyútól is jött levél - az első - hozva az örömteljes újságot, hogy a tábor hamarosan fel lesz oszlatva, így az internáltak visszakapják szabadságukat. Pár hét múlva jött megint egy levél, hogy már Klotildligeten van és hamarosan jönnek látogatni Keresztemmel. Nagy izgalommal vártam mindkettőjüket, de ez semmi sem volt a boldogsághoz képest mint amikor pár hét múlva mindhárman egymásmellett ültünk az iroda erre a célra használt kis szobájában. Sírtunk és nevettünk.... Semmi sem zavart bennünket, a fegyőr a félignyitott ajtó mellett állt, kívűlről. A beszélő két órát tartott, és még szinte ma is emlékszem minden elejtett szóra. Anyú először a rizsföldön dolgozott, majd annyira felfázott gyenge veséjével, hogy erről levették, és a konyha vezetésével bízták meg. Nagy szerencse volt ez, mert így legalább a kosztja is jobbra fordúlt. Budapesten azonban nem vehet fel rezidenciát, így Klotildligeten talált egy kis szobát egy kertes házban ahol Gabriella néni, egy volt rendfőnök apáca éli kényszer-civil életét.

Kicsit aggódtam a hosszú gyaloglás miatt Sztalinváros állomásáról és vissza, mert Anyú a viszontlátás öröme dacára is megtörtnek és fáradtnak látszott. ’Megoldódott’ mondták karban, a szíves őrmester fegyőr Bernátkútról - nem tudni hogyan - ott várta már a vonatot az állomáson és majd vissza is viszi őket. Tényleg a beszélő végére ott is volt értük egy rab-hajtotta lovasszekér az idősebb mosolygós őrmesterrel a bakon. A válás nehéz volt, de lassan, nagyon lassan a szabadság kereke is elindúlt részünkre.

Az idő őszre fordúlt és e változás a mi kis rabéletünkbe is változást hozott. Leváltottak bennünket rab férfi tehenészekkel. Visszaköltöztünk Bernátkútra a csurmába. Nagyon szokatlan volt a semmittevést megszokni a hónapokig tartó hajtott munka után. Vagy az ágytetején lustálkodtam, vagy az udvaron körbe-körbe sétáltam. Nehéz volt újra megszokni a meghitt rabtársak helyett a szobánkban élő tömeget is. Némelyikkel egyenesen nem volt kívánatos az együttélés. Sok volt a hangoskodás, veszekedés amikbe az őrök nem nagyon avatkoztak bele. Egy nap azonban megszökött az egyik cigányleány, és bár hamarosan elkapták, újabb szigorításokat okozott részünkre. Többek között háromszor egy nap volt most a létszám olvasás kint az udvaron. Gyöngének és kiszolgáltatottnak éreztem magam és egy reggel összeestem kivonulás közben. Raborvosnő Klári vizsgálata szerint a gyomrommal volt baj és orvosság hiányában fekvést javasolt. Meg persze diétát, de jó Isten, hogy lehetett ezt betartani az amúgy is silány és értéktelen étkezés mellett. Talán éppen ez volt a baj...

Jöttek az ünnepek, Karácsony és Újév, immár a második fogságomban. Nagyon letört voltam, egyedűl csak Anyú és Keresztem karácsonyi levele tartotta bennem a lelket. A tél is beköszöntött, de se erőm se kedvem nem volt ezúttal havat lapátolni az udvaron. Február közepén, pontosabban 1954 február 16.-án, behívtak az irodába és közölték velem, hogy másnaptól feltételes szabadságra leszek bocsájtva, illetve mehetek haza! Azaz Keresztemékhez és havonta jelentkeznem kell a körzeti rendőrségen amíg 1955 január 2.-n le nem tellik a büntetésem. Az örömtől és izgalomtól nem tudtam ez éjjel aludni. Reggeli után le kellett adnom rab holmimat és megkaptam némi rabkereset kifizetése mellett a fertőtlenítőtől bűzlő civil ruhám és cipőmet, a zöld irhabundámmal együtt. A kapú kilépésekor utolsó benyomásom az idősebb fegyőr őrmester mosolygós arca volt.

Harmadmagammal elindúltunk a nagy hóban Sztalinváros felé. Nem igen váltottunk szót a hideg szél miatt, de így volt a jó, mert mindnyájan el voltunk foglalva saját gondolatainkkal. Pár óra elteltével, most már türelmetlenűl, beértünk a város közepébe ahol egy trafikban megnéztük a Budapestre-induló vonatok menetrendjét. Miután a legközelebbi vonat csak koradélutánra volt esedékes, beültünk ebédelni egy szálloda éttermébe. Nem emlékszem a többiekre, de én bécsiszeletet rendeltem krumplipüré és vereskáposzta körítéssel, majd egy szelet diótortát. Igyekeztem lassan enni, de így is megfeküdte a szokatlan étel és adag a gyomromat. Rövid séta volt csak az állomásig, és hamarosan már fel is szálltunk a budapesti vonatra. Rosszúl lettem a szokatlan zötyögéstől, és meg kellett keresnem a mosdót ahol sikerűlt kicsit felfrissülnöm annak dacára, hogy megijedtem a mosdó feletti tükörből visszanéző magamtól. Hiszen több mint két éve nem volt alkalmam tükörbe nézni! Majdnem este volt már mire beértünk Kelenföldre. Társaim javaslatára itt le is szálltunk és taxit fogadva bekocsiztunk Budapestre, hogy mindnyájunkat az autó házhoz szállítsa majd.

A véletlen folytán én voltam az első akinek otthona útbaesett. Letettek a Ferenc kőrúton és én lélekszakadva szaladtam át az úttesten, be a 12.-s szám kapuja alá, fel a lépcsőkön a második emeletre. Izgatottan és hosszassan nyomtam a csengőt mire kitárúlt az ajtó Keresztapukával. Láttam az arcán, hogy nem ismert meg először, de utánna annál nagyobb örömmel hivta Keresztemet, ’Gyere hamar, megjött a mi kis Juditkánk’ kiáltással. Szoros volt az ölelés, folytak a könnyek. Pedig hát végre felnőttem, új élet kezdődött számomra.