The Early Memories of an Amnesiac

MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ

Az elkövetkező évek teljesen megváltoztatták életünket. Azonban erről mi, gyerekek egyenlőre semmit sem tudtunk. Élveztük gondtalan napjainkat annak dacára, hogy Rezsőt 1939 nyarán szüleim beiratták a klotildliget elemi iskolába ahol a Gesztenye-sorban lévő szép régi villa egyetlen tantermében Irén tanítónéni négy osztályt oktatott egyszerre nagy búzgalommal. Kicsit irigykedtem is bátyám bekövetkező új lehetőségére a tucatnyi új gyerkőc között. Na de nekem itt volt a szomszédék Olga nevű kisleánya játszópajtásnak akivel igen jól kijöttünk miután Anyúék jóváhagyták a barátságot. Még kutyánk is lett a rozsdaszínű Pamacs jövetelével. Bár én annakidején nem voltam 'kutyás' és a macskákért rajongtam. Mivel sajátunk nem volt még, minden alkalmat megragadtam, hogy a piliscsabai Mitzky nevezetű suszter macskáját szeretgethessem. Sajnos a cica ezt nem viszonozta mert karmai nyomát napokig viseltem a képemen. Legnagyobb röstelkedésemre a 'Mitzky mackája' szólás-mondásra vált családunkban.

A nyár korai és forró volt ebben az évben, kis úszómedence lett építve a gyümölcsfák közé számunkra. Eleinte igen élveztük is a pacskolást, de úszni nem lehetett benne, meg azután a víz hamar nyálkás-zölddé változott. Akkoriban úgylátszik még nem alkalmazták a klóros kezelést, legalább is nem minálunk. Nagy kár volt ez részemre, mert az előző években még a Török-utcai lakásból minden évben az esztergomi tisztiüdülőben nyaraltunk ahol imádtam az úszodát és gumikacsát viselve megtanultam úszni.

Azonban vendégekből nem volt hiány mert anyai nagybácsikámék mindannyian meglátogattak bennünket kis unokájukkal, Ildivel. Ezen felül Keresztem és Keresztapuka gyakori vendégeink voltak mert állitólag Klotildliget sokkal hűvösebb volt mint a kánikulában forrongó Budapest.

Azután augusztus végén kitört a háború, úgy ahogy azt Apú előre megjósolta. Bár egyenlőre mi nem éreztük hatását, de a sötét fellegek ott lógtak egész Európa felett. Kertünkben azonban nagy volt a felfordúlás, kivágtak néhány elvénült gyümölcsfát és számos fiatal facsemete lett honosítva a felfogadott kertészasszony, Erzsi néni irányításával. A hátsó kert egyharmada krumplival lett beültetve, és nyílegyenes veteményes ágyak hozták a friss zöldséget a konyhára. Csirke, kacsa és liba népesítette be a drótkerítéssel elzárt 'tyúkudvart' ahol még egy kis cement medence is lett beépítve a hápogó baromfiak számára.

Sajnos a libákon hamarosan túl kellett adni mert valahogy kirepültek a tyúkudvarból és mindenkit megtámadtak aki a kertben tartózkodott. A vesztük az lett, hogy szerencsétlenségükre Apú ellen is hadakoztak akinek sikerült sétabotjával elháritani a merénylőket. Azt hiszem, hogy a fazékban kötöttek ki, de ebben nem vagyok teljesen biztos. Bár a szegény kacsák végzetére pontosan emlékszem - mert akármilyen jól is viselkedtek - párheti tömés után fel lettek tálalva. Nagy szenzáció volt amikor a kiscsirkék felnőttek és a tyúkok tojni kezdtek. Kakast csak egyet tartottunk a béke kedvéért, igy bőven volt rántott és paprikás csirke asztalunkon. A kotlósokat megültettük a hátsó kamrában és én izgatottan számláltam a napokat amíg a tojásokból a sárga kis csibék kikeltek.

Szóval sok izgalmas dolog történt a portánkon, de ha nem, akkor Rezsővel mindíg kitaláltunk valami érdekes játékot.

Sokat játszottunk indiánosdit. Ekkor már Gyuri és Öcsi is be lettek szervezve - a testvérpár akiket egy délután a kapunk tetején űcsörögve ismertünk meg és mindjárt barátokká váltunk. Rezső Fehér Szarvas könyve volt az irányadó, még tábortüzet is raktunk kertünk egyik kieső részében. Vérszerződést kötöttünk tűvel megszúrkált ujjaink cseppegő vérével lelkesen énekelve 'Vakonda Dédú', követve az indián könyvben leírt rituált. Talán éppen ezért - vagy ki tudja mi okból - amikor a fiúk egy kimúlt vakondot találtak a bokrok alatt azt felboncolták és a szívét minden tiltakozásom ellenére beültették kedvenc Babi babám puha mellkasába. Nagy szomorúságomra Babit el kellett dugnom és többet nem játszhattam vele nehogy kisűljön a turpisság.

Aztán szeptemberben a klotildligeti iskola csengője nekem is becsengetett. Büszke voltam új barna bőr hátitáskámra na meg a hegyes ceruzáimra, piros radírgumimra a fából készült tolltartóban. Irén tanitónénit mindjárt megszerettem és nagy búzgalommal igyekeztem minden kívánságának eleget tenni. A négyosztályos tanteremben több volt a fiú mint a lány amit nem is nagyon bántam, de azért sikerűlt két kisleánnyal mindjárt megbarátkozni. Anninak hívták a melletem ülő szőke göndörhajú kis fehérnépet aki ugyan igen csendes természetű volt, the állandóan mosolygott. Sári pedig - akinek a nővére is velünk járt, de két osztállyal feljebb - mindjárt megtetszett nekem az izgó-mozgó viselkedése miatt amit sajnos a tanitónéni igyekezett korlátozni. Node a hancúrozásra ott voltak a kisebb-nagyobb szünetek az iskola poros udvarán.

Egy ilyen alkalommal Sári és nővére félrehúztak a többi gyerektől és nagy titokzatosan elmagyarázták hogy miként keletkezik a kisbaba és hogyan jön a világra. Bizony tátva maradt a szám de mielőtt szóhoz tudtam volna jutni a szünetet lecsöngették és bevonúltunk a tanterembe. A következő órák alatt nem is tudtam semmi másra gondolni csak a hallottakra. Hazudtak volna? Hiszen a kisbabákat a gólya hozza! Otthon ebéd evés közben a nagyasztalnál azután szépen mindent kiterítettem a Szüleimnek. Párpercnyi halálos csend után Anyú csak annyit mondott, hogy ne barátkozzak többet ezekkel a kisleánnyokkal. És hogy majd beszélni fog a tanitónénivel. Ezzel a téma be is lett fejezve úgyhogy még pár évet kellett várnom a felvilagosításra sajnos elég megrázó körülmények között. Annival sem jártam sokkal jobban mert hamarosan az egész osztályt megfertőzte fejtetüvel aminek kezelésére nem szívesen gondolok vissza.

A Sárival való incident azonban beindította érdeklődésemet a fiúkkal kapcsolatban. Szemem mindjárt megakadt a barnaszemű és mosolygós Mikin aki Rezsővel volt egyidős. A kérdés csak az volt, hogy hogyan fogom őt meg magamnak a bátyám jelenléte nélkül. Nos, egyik délután Anyú értem jött az iskolához. Láttam az ablakból és mindjárt igyekeztem, hogy az elsők között jussak ki a teremből. Persze mit sem sejtve Rezső is csatlakozott s igy hármasban bandukoltunk a Gesztenye-fasorban hazafelé. Illetve csak ők ketten, mert én szépen lemaradtam és egy fa mögé bújva vártam Mikire. A tervem jól sikerűlt mert Mikivel kettesben és kézenfogva tettük meg azt a pár száz métert mielőtt ki-ki ment volna a maga útjára. Később szüleink is megismerkedtek és sokat játszottunk együtt. Életem első csókját is tőle kaptam a kertjükben lévő szemétdomb árnyékában. Talán nyolc éves lehettem ekkor.

A Második Világháború eközben már javában tombolt miután a németek szeptember l-én, 1939-ben behatoltak Lengyelországba kényszeritve a többi keleteurópai és balkáni országot szolidaritásra, illetve háborúba. Két nappal később Anglia és Franciaország is belépett a háborúba Németország ellen.

Ezek a tények a körülöttem lévő felnőttek beszélgetéseit hallgatva rögződtek meg bennem. Mert magáról, a háború fogalmáról nem sokat tudtam még akkor.

Budapest és a többi fontosabb város naponta szenvedett a légierők bombazásaitól, pláne miután Szovjet Oroszország és az Egyesűlt Államok is felzárkózott Anglia mögé. Klotildliget szerencsésen megúszta a bombákat, de rádiónk majd egésznap sugározta a híreket a légiriadókról és a rettenetes pusztitásról. A piliscsabai katonatábor barakkjai német katonákkal voltak teli, sőt a tiszteket még privát otthonokba is beszállásolták. Hazánk fiai már akkor a határontúli keleti fronton embertelen körülmények között harcoltak és vesztették el életüket, a semmiért. Óh, hányszor láttam síró, jajgató édesanyákat utcákon és üzletekben teljes gyászban mert fiaik már soha többet nem jönnek haza.

Nálunk ugyan nem voltak német tisztek beszállásolva, de néha egy-kettö megjelent a nappaliban 'barátságos beszélgetésre' Apúval. Nem sok jó jöhetett ki e társalgásból mert sokszor kemény vitatkozás lett belőle. Később megtudtam, hogy Apú véleménye a háború meneteléről nem egyezett a németekével. Azt is észrevettem, hogy Apú járása már nem volt olyan rugalmas mint pár évvel ezelőtt. De sokszor is ültem Apú ölében esténként az állólámpa gyöngyös ernyöje alatt egy-egy fényképalbumot lapozgatva - tele megsárgúlt harctéri képekkel az első világhaborúból. Apú lóháton, Apú katonai között, Apú fehér gézzel bepólyálva, megsebesülve...

Mintha lettek volna régi, gyerekkori családi képei is az oldalakon, de erre sajnos nem nagyon emlékszem. Pedig nagy kár mert ezek az albumok is elvesztek a megszállás alatt.

Nagyon ügyesen forgatta a ceruzát is és mindig nagy-lábú és szárnyú angyalokat rajzolt kérésemre. Sajnos énekelni azonban egyáltalán nem tudott.

Kertünk közben mintha 'megbokrosodott' volna, hegyén-hátán termelte a rengeteg gyümölcsöt és zöldséget. Bár Maris (háztartási alkalmazottunk) és Julis ugyancsak sok időt töltöttek a szedéssel, minket gyerekeket is befogtak ribizlit és málnát szedni. Nem is beszélve a zöldbab és spenót piszmákolós lecsípegetéséről; kis sámlikon üldögéltünk órákhosszat vagy a málnás vadonjában karcoltuk össze-vissza magunkat mire a kosár megtelt. Közben persze ettük is a gyümölcsöt ami egyáltalán nem segítette teleszedni kosarainkat. Sajnos létrára nem engedtek felmászni a gyümölcsfák megkopasztásához példának hozva fel Marist, aki szegény egyszer szedés közben leesett. Ezután jött a sok pucolás és magolás, majd a napokig, hetekig tartó befőzés korszaka. Sokszor Keresztem is kijött Budapestről segíteni a kamrát megtömni télire a lekötött katonássan sorakozó üvegekkel amikből a saját pesti polcaira is jutott.

Egy ilyen fárasztó nap után mindnyájan békésen üldögéltünk a házunk előtt. Keresztemnek még egy nyugágy is szolgált a pihenésre. Rezső megelégedve játszott a nemrég talált bunkós botjával és kicsit túlközel himbálta a fekvő Keresztem feje felett 'Ne félj Keresztem, ne félj' kiáltassal. És mit ad az Isten? A bunkós valahogy kezeiből kicsúszva pont szegény Keresztem fejebúbján kötött ki aki ennek hatására vagy az ijedségtől rögtön felfordúlt nyugágyával együtt. Anyúval mindjárt ugráltunk felsegiteni. Nagy baj azonban nem történhetett mert komolyabb következményekre nem emlékszem.

Ezen a képen jól látható a bunkósbot meg a Pamacs kutyánk is ahogy érdeklődve még a szöllőszemet is elvenné tőlem. Nem csoda, hogy a macskákat jobban szerettem. Sajnos Kaczi nevezetű cirmos cicámat már nem engedték be a lakásba miután egy nap hosszassan szemlélte Apú kanáriját a nappaliban. Igy Kaczi kintmaradt, a kanárit meg időnként kiengedték kalickájából egy kis repülésre. Néha Apú iróasztalára is szállt és szemtelenűl rátelepült Apú irataira, tollára. Már az állólámpa gyöngy-rojtos ernyőjét is kikezdte - lecsipte a rojt utolsó gyöngyszemét mire a többi szépen lecsúszott a selyemszálról. De én nem bántam, mert úgy mint Apú, mindig szerettem a madarakat.

Továbbra is szerettem iskolába járni, bár ujabb ’barátnőt’ nem találtam. A szomszédék Olgája volt a mindennapos pajtásom a kis öccsével együtt - akit néha kicsit utáltam - mert mint egy kis kutya, mindenhova követett bennünket.

Ha már kutyáról beszélünk itt meg kell említsem, hogy a Pamacs hamar eltünt életünkből és egyidejig egyik fia, a fekete Pufi töltötte be a ’házőrző’ állást otthonunkban. De ez sem volt sokáig, mert Anyúék összeköttetésbe kerültek Katsányi Ella nénivel - aki komondorokat tenyésztett - és megvették családunk legújabb tagját, a kis kölyök Kócost, aki azután szerencsés bátyám, Rezső tulajdonának számított. Sajnos nem marad egy kép sem a duncsi, mackó-szerű kis kutyáról aki a sok törődésünk eredménye folytán hamarosan borjú nagyságúra cseperedett. Kócos hamarosan közkedveltje lett egész családunknak még akkor is, amikor éjjelente elkóborolt és reggelre a temetőből származó száraz koszorúkkal, vagy szines sváb zoknikkal (hogy honnan szedte ezeket össze, az örök rejtély maradt) örvendeztetett meg bennünket. Így azután a hátsó udvaron két pózna között egy hosszú kifutó drót lett kihúzva melyre egy lánc lett fűzve és amelynek végére szegény kutya nyakörve lett kapcsolva kutyástól. Szerencsére azért a nappali órakban sokszor szabadon is lett engedve; hiszen kellett a játszás és hancurozás mindnyájunknak.

Lindmayer hitoktatónkat az iskolában a fiatal, mindíg mosolygós Ruzsik Vilmos Atya váltotta fel aki vidám és játékos lényével ugyancsak megkönnyítette a katekizmus szigorú dogmáinak befogadását fiatal lelkünkbe. Bizony minden kis változás sokat segített a szigorú és fanyar - körmösöket osztogató - Irén tanítónéni elviseléséhez. Még a Kunszenti doctor bácsi látogatása is nagy élménynek számitott egészen odáig amíg ki nem tudódott, hogy ennek bizony oltás lesz a vége amire fel kellet sorakoznunk. Én persze nagy bátran jelentkeztem a sor élére - semmi az egész, gondoltam - és vidáman tartottam jobb felső karom a szúrásra. Emlékszem, hogy még mosoly is ült az arcomon amikor visszamenet a padomhoz egész váratlanúl összeestem. A bejárati terasz kőkorlátján ébredtem fel ájulásomból az egész osztály kiséretében. Hát így vala a nagy bátorságom…

Ha már az iskolánál tartunk akkor itt elmesélem, hogy ezekben az időkben tanultam meg kötni. Ugyanis a Vöröskerest felhívására minden hazafias és ráérő asszony és leányzó érmelegítőt, kesztyüt és zoknit kötött a harctéren kűzdő katonáink részére. Így Anyú is egymásután gyártotta terepszinű gyapjú fonalból ezen termékeket amihez hamarosan én is hozzájárultam miután az iskolában megtanultam kötni. Nagyon élveztem ezt a tevékenykedést - váratlanúl hasznosnak éreztem magamat, és együtt ülhettem Anyúval az esti lámpafényben.

Hát azért bajok is voltak. Rezső szamárköhögést kapott és több hétig itthon maradt az iskolából. Én szerencsésen megúsztam, de igen rossz volt hallgatni bátyám hörgős és fuldokló köhögését. Azután még a lábát is sikerült eltörnie.

Egyik Karácsonyra jégkorcsolyát kaptunk, és mivel jégpálya, vagy pedig befagyott tó nem volt közelünkben, felöntötték vizzel hátsó udvarunk nagy részét. Meg is fagyott szépen - bár nem teljesen simára - a következő reggelre. Na hajra, neki! Rezső volt az első aki kicsúszott a jégre, de nem sokáig csúszhatott mert mire én is kimentem akkor már az oldalán feküdt a jég tetején nyöszörögve. Fel akartam segíteni de rám üvöltött, hogy hagyjam békén. Erre én hangosan sikitani kezdtem amire Anyúék kirohantak, viszont engem meg azonnal beküldted a házba. Erre úgy megsértődtem, hogy a többi már nem érdekelt, és igy a továbbiakra már nem is nagyon emlékszem.

A mentők bevitték bátyámat a Budán lévő Királyhágó utcai Honvéd Tiszti Kórházba, ahonnan pár nappal később az egyik lábán combig-érő gipszel hozták haza. Sokáig nem mehetett iskolába sem és mindenki körülötte ugrált. Még Keresztem is, aki kijött erre az alkalomra. Ha jól emlékszem Irén tanitónéni is meglátogatta, majd Anyú szerezte meg valahogy a szükséges tanulnivalót, hogy nehogy Rezső elmulassza a tanévet.

Julis ekkor már nem lakott nálunk, nem volt többet szükségünk nevelőnőre. Azért sokszor eljött látogatni, sőt minden születés és névnapomra egy-egy csokor virágot is hozott megemlékezésül. Egyszer Olgával együtt meghivtak a szöllőjükbe szüretelésre. Nagy volt az izgalom! Kora szeptemberi reggel Julisék házánal felűltünk egy lovas szekérre. Illetve űltünk volna, de már nem volt hely - Mama, Papa, Julis és Jancsi mellet a bakon - igy minket kettőnket egy üres hordóba raktak hátul a szekérágyban. Kicsit szokatlan volt a zörgős rázkódás a poros és köves úton odafelé, de a kocsikázás igazából csak akkor lett izgalmas, amikor felfele haladtunk a szöllőhegyi úton. Az öreg ló előre húzott, a mi hordónk meg hátra, amig végre is nagy robbanassal kilökte a hátsó rakoncát és velünk együtt lepuffant az útra. Ettől fogva hordónk le lett kötözve.

A szüret szép és jó volt, jaj, csak ne ettem volna annyit a szöllőből!

Ildi unkokahugomat egy nyáron aztán kihozták hozzánk pár heti nyaralásra. Nagyon szép kisleány volt, csillogó nagy kék szemekkel, haja két tekintélyes copfba fonva. Az enyémek sokkal silányábbak voltak és valahogy mindíg a szájamba vetődtek. Az én Anyúkám reggelenként fésülte és fonta Ildi haját, de a magamét nekem kellett megcsinálnom. Nem is szerettem unokatestvéremmel játszani és ahogy tudtam bosszantottam. Bátyám szolidaritást vállalt velem és miután kicsaltuk Ildit a kertbe, messze elfutottunk előle. Nem is egyszer… Szegeny kis Ildi egyedűlmaradva zokogásba kezdett és befutott Anyúhoz (aki mellesleg a keresztanyja is volt) mondván, hogy haza szeretne menni. Ildit hamarosan haza is vitték, de ez nem tett boldoggá a lelkiismeret furdalásaim miatt.

Sok-sok évvel kesőbb, és több ezer kilóméter távolságon keresztűl azután igen közel kerültünk lelkileg egymáshoz egy hazai látogatásom és a sok száz egymást keresztező email-ek folytán.

Hajfonataimnak azonban egészen különleges úton lett vége amikor is Anyú bevitt a Királyhágó utcai Honvéd Tiszti Kórházba manduláim kivétele véget. Ez az én gyerekkoromban divat volt, mert így tudták csak megkímélni a gyerekeket a gyakran előforduló mandula gyulladástól. Rezső már előzőleg túl is esett ezen az egyszerünek mondott műtéten. Sajnos nálam ez nem igy volt. Még arra emlékszem, hogy egy honvéd baka ölében ültem tátott szájjal a műtét elött mielött elaltattak. Legközelebb egy tágas szobában lévő kórházi ágyban ébredtem fel Anyú ösztökölésére. Beszélni nem tudtam, csak mutogattam, hogy hozzák már a beigért fagylaltot. Majd holnap, mondta Anyú, aludjál csak nyugodtan, én itt leszek veled.

Reggelre azonban nagy fájdalmak és magas láz közepette már nem gondoltam a fagylaltra egyáltalán. Nagy volt az ijedség mire a doktor bácsim kisütötte, hogy az operációtól szepszist (vérmérgezést) kaptam. Hetekig maradtam a kórházban amíg kezeltek különbböző orvosságokkal (penicillin akkor még nem volt), és amíg úgy-ahogy evés és beszédképes lettem. Anyú mindvégig velem volt, ott aludt a második ágyon mellettem.Többszor rajtakaptam amikor a szekrénybe bújva fogyasztotta ebédjét, mert én még mindíg csak folyadékot kaptam. Nagyon legyengültem a hosszú lábadozás alatt mert felkelni, mosdóba menni sokáig nem tudtam, csak lavorból szivacsoztak le mindennap. A hajam azonban úgy összecsomósodott, hogy egyáltalan nem lehetett többet kifésülni és le kellett vágni a copfjaimat. Isten nem ver bottal?

A Budai helyőrségi kórház 1869 évi Dodier terve és a század elejei épületek amelynek az Alkotás utcai részén működött a Magyar királyi 11.számú Honvéd- és Közrendészeti Helyőrségi Kórház, a Királyhágó utcai részen a Honvéd Tiszti Kórház.

Rezső közben elvégezte a negyedik osztályt és nagyban készülődött az intézetbe. Ugyanis szüleink - háború ide, haború oda - elhatározták, hogy a legjobb nevelést a kőszegi Hunyadi Mátyás kadet iskola fogja bátyámnak nyújtani. Én persze nem értettem ezzel egyet, de hát ki is kérdezett volna engem ilyen fontos dolog eldöntésében. A tény az volt, hogy szeptember elején Anyú szépen elvitte Rezsőt Kőszegre az összes kötelező holmijával együtt; én meg szépen maradtam az egyre csendesebb házban.

Nemcsak a Rezső hiánya súlyosbodott otthonunkra. Apút mindig kevesebbet láttam mert tőlem ismeretlen okok miatt napjait sokszor az ágyban töltötte. Anyú sem volt mindíg elérhető, mert többször utazott fel Pestre orvosságok és egyébb kellékek beszerzése véget. Miután a helyi körzeti orvosunk, Imre bácsi már a fronton töltött szolgálatot, Apúm orvoslása a budapesti specialistára szorúlt. Ezeket is csak egy-egy telefon hívásból elcsípett mondatból tudtam meg, mert velem nem közöltek semmit. Az is furcsának tünt, hogy Anyú lazacszínű átmeneti kabátja feketére lett festve a hosszú-ujjú bordó ruhámmal egyetemben.

Azután egy ködös, nyúlos októberi reggelen - 1943 október 21.-én - Anyú azzal ébresztett fel, hogy Apú elment. Nem értettem, csak néztem rá, hirtelen összeesett arcát, kisírt szemeit. Kézenfogott és bevezetett a hetek óta csukott ajtajú szobába, az ágyhoz, ahol Apú halott csendesen és hófehéren feküdt. Nem tudtam a látványt befogadni és megérintettem ajkammal hideg homlokát. Akkor döbbentem csak rá, hogy a szeretett Édesapám meghalt, elment örökre...

A piliscsabai Nagytemplomban ravatalozták fel. 1943. október 23-án katonai tiszteletadással, a templomból ágyútalpon szállítva tette meg utolsó útját a falusi temetőbe. A házunk tele lett ismeretlen, fekete öltönyös bácsikkal - a Mária Terézia-rend és a Vitézi Rend tagjai és Apú volt bajtársai (ahogy később megtudtam) - oly annyira, hogy el kellet bújnom a bokrok közé a kertben. Egy cserje ág beleakadt fekete ruhámba és letépte az alját. Keservesen megsirattam.

(Wikipedia bejegyzese:
2001-ben a piliscsabai önkormányzat kérelmet nyújtott be a Nemzeti Kegyeleti Bizottsághoz, amelyben javaslatot tett, hogy a temetőben nyugvó Nagy Vilmos vezérezredes és Metz Rezső altábornagy sírját vegyék nyilvántartásba. A kérelemre nem jött válasz. Végül öt évvel később, 2006-ban Metz Rezső tábornok fia, Ifj. Metz Rezső kérelmezte ugyanezt, és végül a két tiszti sírt a Nemzeti Kegyeleti Bizottság a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította, a piliscsabai temetőben megtartott katonai ünnepség keretében.)

Rezsőt nem hozták haza a temetésre, mondván, hogy csak jobban felkavarná az intézeti beszokásos életét. De rövidesen Anyú és én elutaztunk Kőszegre bátyámat látogatni. A következő nyáron azonban hazajött pár hónapra és házunk újra megtelt egy kis élettel.

Ezek a nyári hónapok számomra felkészültséggel teltek el, mivel szeptember elejétől a soproni Zrinyi Ilona tiszti leánynevelő intézetben folytattam tanulmányaimat. Örültem az új cipőnek, fehérnemünek - sőt új fürdőruhát is kaptam - de a szívem fájt Anyútól, otthonomtól elszakadni, még csak 10 éves voltam. Nehezen szoktam bele az intézeti életbe, furcsa volt megszokni a 24 ágyas közös hálótermet, az egyenruhát, és a percnyi pontosságra kiszabott tevékenységeket a klotilligeti szabadság után. Gondolom, Rezső is így lehetett ezzel Kőszegen. A háború minket elért itt is, majd minden éjjel légiriadó volt mert az alacsonyon szálló ellenséges gépek bombázták Sopron városát. A mosdónkban fel voltak raktározva a pokrócok, elsősegély kellékek mindnyájunk részére és a ’napos’ dolga volt azt kiosztani mielött kettesével az ovóhely pincéjébe vonultunk le volna. Nos, egy éjszaka reám került a ’naposság’ de nagy siettségemben - és valószínű még félig csukott szemeim miatt is - az egész halom pokróc beleesett az egyik vizzel teli mosdó vályújába. Miután sietni kellett lefele és nem volt másik készlet, a halótársaimnak velem együtt meg kellett a vizes takarókkal elégedni.

Az osztályokat szerettem, na meg a rendszeres étkezést, legalább is egyenlőre. Hetente vittek bennünket egy tiszti továbbképző iskola fedett uszodájába amit nagyon élveztem annak dacára hogy ilyenkor az uszoda csakis nekünk, lányoknak volt rezelválva. Pár órai úszás után visszatérve az intézetbe egy óriás sóskiflit kaptunk uzsonnára. Azonban ez sem tartott nálam sokáig, mert egy reggel a teniszpálya körüli kötelező futás közben elestem és mindkét térdemből csurgott a vér. Azonnal vittek az Egészségügyibe ahol kimosták sebeimet és bepólyázták mindkét térdem. Talán túlszorosra is kötözték, mert a tanteremben ülő hosszú órák alatt igyekeztem a kötést sajgó térdeimen meglazítani - sajnos tintás ujakkal, amit nem vettem észre. A megfertőzött sebeimmel nem csak az úszástól, de a többi szabadban élvezhető tevékenységtől is el lettem ezekután tiltva. Halálra untam magam az intézet rideg falai között az elkövetkező hetekben, és unalmamban mindent megettem amit elém raktak…

Bár ugyancsak el voltunk szigetelve a külvilágtól, a háború hírei mégis elértek bennünket. Október végére az oroszok megszállották Bulgáriát és benyomúltak hazánkba. Intézetünk Igazgatósága értesítette szüleinket és bennünket hogy az Iskola hamarosan Nyugatra vonúl magával víve a tanári kart és a tanulókat - már aki hajlnadó velük menni. Szerencsére Anyú másként intézkedett, és egy novemberi reggelen Auguszta néni és Béla bácsi (akik a közeli Csorna városában laktak) eljöttek értem és irány a soproni vasút állomás! Miután idáig még nem találkoztunk, kicsit furcsa volt ilyen körülmények között megszoknom társaságukat. Minden holmimat belegyömöszöltem kofferembe, sajnos a téli kabátomnak már nem volt hely a böröndben, és magamra kellett vegyem az átmeneti kabát fölé. Alig tudtam szuszogni az utóbbi hetekben meggyaraposodott kilóim mellett. Septében elbúcsuztam társaimtól és az irodában átvettem az ’Ideglenes Szabadság Engedélyezése’ okiratot. Taxival mentünk a soproni állomásra ahol a jegyváltas után rádöbbentünk, hogy az aznapi egyedüli járatot Budapestre már elmulasztottuk a többi sok emberrel együt akik dugulásig megtömték a várótermet. Így azután kivonúltunk az épület mögé és a fal mellett böröndeiken ülve megettük a becsomagolt szendvicseket. Lassan beesteledett és a vonat még sehol. Kénytelenek voltunk a szabadban íly módon gubbasztva el-el szunnyadozva tölteni az éjszakát. Hálát adtam Teremtőmnek a dupla kabátomért ami megvédett a novemberi csípős levegőtől.

Mire végre hazaértem a piliscsabai vonattal - taxival kerültünk a Déli pályaudvarról a Nyugatiba - teljesen kimerültem. Anyú nagyon boldog volt jövetelünkkel, csak nem győzött csodálkozni, hogy az Ő kis Jutkájából micsoda kis gömböc lett. Persze akkor még nem tudtuk, hogy milyen nyomorúságos idők jönnek és a felszedett kilók majd hamar leolvadnak serdülő testemről. A szokasos vendéglátás után azután Auguszta néniék elmentek egy helyi ismerősükhöz pár heti maradásra.

Nagy változások történtek távollétem alatt. Már nem volt állandó segitségünk mert Maris közben férjhez ment, és Feri az orosz fronton harcolt. Gyuriék családja Nyugatra vonúlt Gyurka bácsi katonai alakulatával. Az oroszok Pestet naponta bombázták és a robbanások egyre közelebbről hangzottak. A piliscsabai tábor most német katonáknak adott helyet, tele volt a falú egyenruhás tisztekkel, tankokkal. Az egyik ilyen tiszt feljött a villánkba azzal az ajánlattal, hogy kitelepítenének bennünket Nyugatra. ’Férjem itt fekszik a temetőben’ - mondta Anyú - ’Itt van az otthonunk.’ Szerencsére Rezső is hamarosan hazajött - bár Őt csak Pestig kisérték és a Nyugatiból egyedűl utazott - így kicsit megélénkült otthonunk.

Miután térdeim az intézeti baleset után még mindíg nem gyógyúltak meg teljesen, Anyú elvitt Olga doktor néni házához aki kenőcsöt adott napi kétszeri használatra. A kellemetlen csak az volt, hogy térdeimet nem érinthette viz egyáltalán, így azután nagyon kellett vigyáznom hogy ne piszkítsam be a bekötött részeket. Az eredmény azonban meg volt, mert tíz napi kezelés után már csak a sebhelyes lukak tanúskodtak a balesetemről.

Anyúnak - már nem emlékszem, hogy milyen okból - a polgarmester kiutalt egy használt kerékpárt. Anyú, városi lány lévén, életében nem ült biciklin, és bátyám élvezettel tekergetett vele az udvaron. Hogy nehogy kimaradjak, egy szép nap - minden előzetes tanulás és engedély nélkül - felpattantam a karikára magam is. A kocsiút a kertünkben lejtős volt és kanyargós, nem telt bele két perc sem hogy ledüljek biciklistűl. A kormány teljesen elferdűlt és a frissen begyógyúlt térdeimből csurgott a vér. ’Na, ebből nagy baj lesz’ gondoltam szipogva, és felmásztam a kert végén lévő körtefa legmagasabb ágára. Persze, Anyú hamar megtalált, de én csak akkor másztam le miután megigérte, hogy nem kapok ki. Hát sok baj volt velem...

Azonban az adventi hetek sem teltek el olyan áhitatos várakozással ahogy előzőleg szoktak, az ellenséges oroszok egyre közelebb nyomúltak Piliscsabához és a robbanások, lövöldözések napirenden voltak. A katonai tábor is lassan kiürült és egy fiatal, szinte gyereknek tünt német katona tiszt halott sápadt arccal bevetődött hozzánk elbúcsúzni. Azért a biciklis fiú a piliscsabai Hangyából elhozta a fenyőfát idejében, amit azután Szent Este délutánján Anyúval közösen fel is díszitettünk. Később Anyú arra is talált módot, hogy ajándékainkat titokban a fa alá rakja. A szokásos sonkás ünnepi vacsoránk csak abban különbözött, hogy vendégül láttunk egy ismerős piliscsabai tanitót, akinek családja már egy nyugati városba költözött. Gyermekei, Marika és Laci játszótársaink voltak az intézet elötti években. Vacsora után bevonultunk a nappaliba és a gyertyafényben úszó karácsonyfa alatt elénekeltük a ’Menyből az Angyal’-t. De az átható boldogság elkerült bennünket látván Anyú és a tanitó bácsi könnyes tekintetét. Talán ezért is hozta a Jézuska a ’Nyírő József: Kopjafák’ című könyvét a tanitó bácsi részére.

Hamarosan vendégünk el is búcsúzott és mi, Rezsővel felfedeztük játékainkat a fa alatt. Nem sokáig játszhattunk mert Anyú nyugtalan volt a sok lövöldözés hallatára és rövidesen ágyba küldött bennünket. De alig aludhattunk valamit is, mert Anyú felrázott azzal, hogy öltözzünk fel jó melegen, mert Olgáék boros pincéjében fogjuk az éjszakát tölteni. Így is lett és csapot-papot hagyva sietve átvonúltunk szomszédunk bunker-szerű pincéjébe ahol már nem csak Olgáek, de mások is kucorogtak, feküdtek kényelmetlen ülőkéken. Már Auguszta néniék is ott voltak - gondoltam Anyú hívhatta őket telefonon amíg mi Rezsővel aludtunk. Nekem már csak egy kis mosóteknőben lett helyem.

Reggelre hangos dörömbölésre és dúrva hangokra ébredtünk. Mindjárt tudtuk, hogy az oroszok elértek bennünket és be akarják verni a pince vasajtaját. Nem volt mit csinalni mint engedni az erőszaknak. A géppuskás és piszkos egyenruhás, szőrkucsmás katonák ugyancsak megfélemlítettek bennünket az első látásra is. Nagyban orditoztak amiből egy kukkot sem értettünk. ’Davaj, davaj - germánszki’ és fegyverüket lekapva terelgettek kifelé minket. Addigra már az udvar is tele volt orosz katonákkal. Nem volt itt mese, remegtek a lábaim ahogy igyekeztem Anyú és bátyám közelébe maradni. Már Olgáék háza is tele volt velük, szobáról-szobára mentek, kutattak, keresgéltek. Ami élelmet találtak hihetetlen gyorsasággal bekebelezték, de ez sem volt elég. ’Pipica, pipica’ ordibáltak - mire valaki megértette, hogy csirkét akarnak. Ez pedig Olgáéknak nem volt. De nekünk van, mondta Anyú nagybátran és átmentünk házunkhoz a katonák kiséretében. Bár ne mentünk volna! Az ajtót feltörve találtuk, asztalt, székeket felborítva, karacsonyfát a földre döntve. Irány a tyúkól! De amikor Anyú kirekeszelte, a sok csirke a hangos ordítozástól megfélemlítve repülve, rohanva kitört az ajtón, végig az udvaron, a kertünk alatt lévő szántóföldre. Ekkor Anyúnak eszébe jutott a még érintetlenul maradt kis zsírosbödön teli sült liba pecsenyével - az élelmiszer javát a kamrából már elhordták a katonák - és így talán megmentette életünket az éhes horda erőszakosságától. De a házunkban nem maradhattunk.

Nyugalmunk azonban Olgáéknál továbbá sem volt, a ruszkik állandóan jöttek-mentek, vadásztak a menekülő német katonákra. Rengeteg lövöldözést, robbanást és Katyusha kerepelést hallottunk, és biztonságosabbnak találtuk az éjjeleket megint a pincébe tölteni kucorogva.

Az oroszok közben felfedezhették a sváb lakóság borospincéjét is, és az a hír járta, hogy részegen berúgva már több falubeli nőt, leányt megerőszakoltak. Anyú ’babushkának’ álcázta magát fejét fekete kendővel bekötve, engem meg takarók alá dugott a nappaliban amint a ruszkik beléptek Olgáék konyhájába.

Félelmetes egy állapot volt ez mindnyájunk részére. De sajnos, nem volt menekvés, öt részeg orosz katona egymást érve megerőszakolta a melletünk lévő hálóban Olga édesanyját, mialatt Olga kisöccse ugyanabban az ágyban volt. Borzasztó volt a sikoltozást, orosz káromkodást és püffölést hallgatni jól tudva, hogy mi történik szegényekkel. Az egyik ruszki távozáskor géppuskájával sorozatot indított a nappali mennyezetére, majd elkaptak egy menekülő lányt az udvaron és őt is elintézték. ’Nem maradhatunk itt tovább’ - mondta Anyú másnap - ’másik menedéket kell keresnünk’. Ez annál is inkább vált szükségessé mert a ruszkik a ’General’, illetve Apú után kezdtek kutatni miutan megtalálták Apú régi fegyver gyüjteményét és háborús képeit lakásunkban. Hiába igyekezte Anyú valahogy meggyőzni őket, hogy a ’General’ már meghalt, sírja a temetőben, a fenyegető keresés tovább folytatódott.