The Early Memories of an Amnesiac

HáBORúELöTTI éVEK

Hát igen, végre megszülettem ami nem ment túl könnyen szegény Anyú számára, sőt az elöző hónapokat is kórházban kellett töltenie. Ezeket a nemkivánatos körülményeket a későbbi elbeszélések alapján tudtam csak meg, főleg Keresztemtöl aki nemcsak a nagynéném, hanem Rezső bátyám keresztanyja is volt. Augusztus 12.-e vasárnap éjjelre esett a nagy esemény, negyed órával éjfél elött amikor is Keresztem nagyban imádkozott, hogy nehogy 13.-án szülessek. Ráadásúl még az egész család egy második fiúra várt (nem tudom, hogy ezt honnan gondolták mert akkoriban még nem volt ultrasound), akinek a Mihály, becenéven Misike név adatott volna. Hát én bizony ezt alaposan keresztülhúztam de soha sem tudtam volna magam elképzelni fiúnak. Ennek dacára Anyú sokszor szólitott Misikének.

Budapest Gyáli út 17.sz. helyőrségi kórház

Mivel szopásra nem volt lehetőség hígitott tehéntejjel tápláltak aminek következtében ugyancsak dundivá fejlődtem. Persze, erre nem emlékezhetem és ezt csak az a pár fénykep bizonyítja ami még megmaradt - de miután elkezdtem járogatni a duncsi pofácskámon kívűl már egészen normálisnak néztem ki. Anyú mesélte, hogy nem is csak úgy járogattam tétova lépésekkel ahogy az egyéves babák általaban szoktak, hanem tekintélyes fontolgatás utan hirtelen nekiduráltam magam és szaladni kezdtem a kijelölt célomhoz. Sajnos a fékezesemmel még egy kicsit baj volt mert rendszerint még a cél elérése elött letottyantam a földre. Szerencsére bömbölni csak lelki sértés miatt szoktam. De akkor annál jobban.

A Sztambul kávéház átellenben a másodikemeleti saroklakásunkkal.

Első otthonom a budai Margit krt.2 szám második emeleti lakása volt, közvetlen a Gül Baba vendéglő felett. Nem tudom, hogy még mindíg létezik-e az a fényes kávéház átellenben ahova annakidején Apú lejárt minden csütörtökön a baráti társasággal. Abban az időben csak a férfiak jártak a kávéházakba. Rezsőre és reám a gyereklány, Teri vigyázott, aki nálunk lakott és teljesen ellátott minket, gyerekeket. Az időjárástól függően naponta kivitt bennünket a Margit Szigetre kihasználva a közelségét miután lakásunk közvetlenül a Margit Híd lábánál volt. Persze, nem sokat emlékszem a Szigeten töltött első időkre, csak ez a két kis kép tanuskodik akkori tevékenységeinkről.

Rezső és én a Margitszigeten, 1935.

Sajnos a lakásra magára sem igen emlékszem, de egy kép, egy élmény örökre megmaradt emlékezetemben. Ragyogó napfényben ülök a szőnyegen arcom belemerítve a sarokablakokon keresztűl beömlő csillogásban. Nagyon élvezem a boldog és meleg helyzetet és kiváncsian hunyorgatok a fény forrásába. De hirtelen valaki felhúz a szőnyegről hangos kiabálással ‘Soha, soha ne nézz a Napba‘! Lehet, hogy Anyú volt, lehet, hogy a Teri, de ez már teljesen lényegtelen, az én kis világomnak akkor és ott bizony befellegzett.

Anyú szerint 2 éves lehettem a történtekkor, így valószínű, hogy ez az én legrégibb emlékem. Valami még rémlik bennem korábbi éveimből a Margit Szigettel kapcsolatban, de nagyon lehet, hogy ez is csak azért mert a Pesti Hírlap egyik vasárnapi mellékletének címlapján megjelent a kép ahogy kis barátnőmmel szedjük a szásszorszépet. Sajnos ez a kép is - mint a legtöbbje - az idők viszontagságaiban elveszett. De a sokszinben virágzó rózsakertre még mindíg emlékszem.

Ezen a mostani térképen még mindíg nagyon jól látható a Margit-kőrúti és a Török-utcai lakásunk környéke.

Azután hamarosan elköltöztünk a közeli Török utcába. Ez a lakás úgy emlékszem, hogy az első emeleten volt és sokkal sötétebbnek tünt mint az előző otthonunk. Főleg a körfolyosóra nező ebédlő, ahol a nagy kerekasztal alatt Rezső és én sokat tanyáztunk. Egy alkalommal az ördög bújhatott belénk, mivel az asztal alól a szép horgolt csipketerítő lecsüngő rojtjait kisollóval szépen lenyírbáltuk. Ebben az időszakban több ilyen ’fodrászolást’ csináltunk, főleg a karácsonykor kapott új és drága játékainkon. Ennek esett áldozatúl Rezső gyönyörű hintalovának farka, és az én kisgyerek-nagyságú Ildi babám valódi hajból készült parókája. Amilyen nagy volt a csintalanságunk olyan kicsi lehetett a büntetés, mert erre én abszolút nem emlékszem. De az is lehet, hogy szegény Rezső húzta a rövidebbet. Hja, egy fiútól mindig többet vártak.

Karácsony mindíg az év legnagyobb ünnepe volt nálunk. Szenteste délutánján - azzal a kifogással, hogy takarítanak - Szüleim csukott ajtók mögött díszitették fel a plafonig-erő karácsonyfát. Apú ki nem maradt volna ebből az előkészületből aminek sajnos jó pár dísz esett az áldozatáúl. Teri rendszerint elvitt sétálni bennünket, vagy ha nem, akkor Rezső és én a gyerekszoba ablakából lestük a fát és ajándékokat hozó karácsonyi angyalka jövetelét a korán-sötétedő délutánban. Bár angyalt nem láttunk, de nem kellett sokáig várnunk amíg a csukott ajtók mögül megszólalt a kis csengettyű és minket rohanásra késztett. Az ajtók kitárultak és csodák-csodájára a csillagszórós gyertyafényben ott állt előttünk a világ legszebb karácsonyfája. Hogy Apú és Anyú hogyan került oda váratlanúl, azt soha nem kérdeztük a nagy ámélkodásban. ’Menyből az Angyal’ - énekeltük lelkesen, és amikor már az utolsó csillagszóró is elfüstölgött a gyertyák lekoppantásával, csak akkor fedeztük fel a fa alatt a kis Jézuska által küldött ajándékainkat.

Sajnos az egyik Szent Estém nagyon elromlott. Talán három éves lehettem ezen Karácsonykor. Ugyanis angyalkának beöltözve reám várt a nagy feladat, hogy a kis Jézus születését egy kis verssel köszöntsem. Nagy volt az izgalom.Teri megvarrta a hosszú fehér köntösömet és papírmasséból vattacsomók segítségével gyönyörű szárnyakat kaptam a hátamra. A rövid kis vers első két sorára még most is emlékszem: ’Csillagfényes éjjelen Egy kis angyal megjelen...’

De a terv sajnos nem sikerült. Azon napon egy torokgyulladás következtében igen belázasodtam és ágyban kellet maradjak. Torkom bedagadt és csak krágogni tudtam. Terit mégis rávettem, hogy öltöztessen be angyalkának hamár a kosztüm megvan.

Terit nagyon szerettem mert mindíg mindent megcsinált nekem. Ez így történt most is és mikor a kis csengő megszólalt a nappaliban, Rezsővel együtt rohantunk a fához. De éneklésre, versmondásra nem került sor, mert akárhogy is erölködtem, hangom köhögésbe fulladt. Kétségbe voltam esve és rámjött a hiszti mivel gyertyaoltás után hamarosan - minden tiltakozásom ellenére - visszadugtak az ágyba. Csak az az egy vígasztalt, hogy mégis kisangyal lehettem.

Ebben a korban igen szerettem ’beöltözködni’, jól emlékszem a tükörképemre amikor az Anyútól kiselejtezett narancssárga tüllfátyolban tündérnek láttam magam. Egyszer elmentünk a beteg Keresztemet meglátogatni pesti lakásukba akinek ápolónőnek öltözködve még a lázát is megmértem. Ebben az időben a ruházkodás nagyon érdekelhetett, élesen emlékszem újonnan kapott nyári ruhákra, sőt a Rezsővel egyforma-mintás pizsamákra is, csak az enyém rózsaszínben, övé meg kék.

A gyerekszobában rácsos ágyban aludtunk mindketten ahol Terinek is volt a sezlónja. Egyszer a délutáni alvásból felébredve Teritől kistányérban cseresznyét kaptunk aminek magjait Rezső mind a falra köpdöste. Azt hiszem egyáltalán nem kedvelte a cseresznyét, de Anyúék sem a foltokat a tapétán. Esti elalvás elött imát mondtunk amit a mai napig is elmondok lenyugváskor.

’Én Istenem, jó Istenem becsukódik már a szemem
De a Tied nyitva Atyám, amig alszom vigyázz reám.
Vigyázz kedves Szüleimre és az én kis testvérkémre
Mikor a nap újra felkel csókolhassuk egymást reggel.
Amen.’

Anyú mesélte, hogy gyenge koromban ’Szüleim’ helyett ’füleimet’ mondtam, és ’csókolhassuk’ úgy jött ki a számból, hogy ’csolkolhassuk’. Szerencsére a jó Istenke biztosan tudta, hogy mire példáztam.

Ó, az akkori esték nagyon is emlékezetessek. Annak dacára, hogy egyáltalán nem elékszem vendégeskedésre, Anyúek gyakran töltötték a napnak e részét házon kívül. Ilyenkor bejöttek a gyerekszobába és a távozásuk előtti 'jóéjszakát' puszijukkor rácsodálkozhattam az Anyú csillogó kis- és nagyestélyi ruhakölteményeire. Pedig mennyire fájhatott nekem, hogy lám, megint itthagynak minket. Ugyanis napközben sem voltak velünk miután Anyú egy közeli iskolában tanitott, Apú meg intézte a dolgait.
Persze, a Teri az maradt, akihez én már akkor jobban kötődtem mint az édesanyámhoz. Talán ezért is volt, hogy Teri nélkül nem mentem volna sehova, és ha mégis vittek, hisztizés lett a vége. Ez történt egy Mikulás ünnepségen Anyú iskolájában amikor a fekete álarcos leányok táncjelenete hangos bömbölésre fakasztott. És a moziban egy Mikey Mouse film alatt is, amikor a cuclisüvegből addig szopott az Isten-adta amig szét nem durrant szegény. Vagy amikor Anyút fájó válla miatt beutalta az orvosa a mátraházai szanatóriumba, és én inkább egyedül otthon maradtam a budai lakásban Terivel. Mennyire emlékszem most is. Nehéz gyerek lehettem…

Azután egyszerre minden megváltozott otthonunkban. Nagy sűrgés-forgás közepette holmiaink óriási dobozokba kerültek, sőt a bútorok is el- el tünedeztek. Arra jól emlékszem, hogy Terivel egy nagy teheraútóban ültünk közvetlenül a vezető mellett - de hogy miért és hova - arra nem volt magyarázat. Később értettem csak meg, hogy 1938 nyarán Klotildligetre költöztünk a közelgő háború veszélye miatt.

Bár a költözködés további részleteire nem nagyon emlékszem, de az biztos hogy a hatalmasnak tűnő új otthon az égigéro fenyőfákkal és a sűrű bokrokkal beültetett nagy kerttel számomra a menyországot jelentette a bezárt, sötét Török-utcai lakás után. Egész nap a bokrok között bújkáltam aminek szomorú eredményét takaros ruhácskáim sínylették meg. Élveztem a szabadságot, és itt már nem is volt annyira szükségem a Teri közelében lenni. Ennek dacára amikor pár hét múltán Teri véglegesen elhagyott bennünket - hiába mondták, hogy azért mert férjhez megy - órakig tartó hisztit és bömbölést rendeztem. Azt hiszem ezzel be is fejeződött a 'kisbaba korom' mert több ilyen kitörésemre Anyú sem emlékezett.

Persze, hogy nem maradhattunk sokáig magunkra Rezsővel, igy hamarosan a Német Kisasszony költözött be hozzánk. Nem tudom miért kellett Kisasszonynak hívnunk, szerintem inkább banyának nézett ki szegény a kampós orrával és hegyes állával. Recsegő hangjával túlkiabált minket, nem győztük hallgatni a sok 'der-die-das't a nap minden órájában. Hivatott vala a német nyelvet a fejünkbe verni. Nem is maradt sokáig, pár hét után feladta a kűzdelmet.

Azután jött a Julis, a mindíg mosolygós őzszemű gyerekleány. Szülei éppen a mi útunkon laktak a keleti irányban. Tulajdonképpen a Papa piliscsabai swáb parasztfiú volt aki Amerikába vándorolt valamikor a 20. század elején. Itt ismerkedett meg Julis (szintén kivándorolt) Muttijával és miután megesküdtek, visszatértek családot alapítani az Óhazába. Julist mindjárt nagyon megszerettük, sokat játszottunk együtt, pláne amikor Julis öccse, Jani is átjött egy kis kertimunkára. Néha Julis elvitt szülei portájára ahol megcsodáltuk paraszti életük minden csínyját-bínját. Sajnos a német nyelv elsajásítására nem igen volt időnk, bár Anyúék még mindig reménykedtek.

Az útunk másik oldalán, átellenben házunkkal húzódott Piliscsaba öreg temetője. Már akkor valahogy valami kapiskálhatott a koponyámban az emberek halandóságáról mert mindíg nagy érdeklődéssel vizsgálgattam a régi, megviselt kereszteket, sírköveket a székelykapunk tetején üldögélve. Aztán jött Halottak Napja, igazi magyarosan, hideggel és kis hóval. Korán sötétedett de a gyerekszoba ablakából jól lehetett látni ahogy a temető mintha életre kelt volna a sok imbolygó fekete alaktól a mindannyi pislákoló mécsesfényben. Nagy csend volt a lakásban és a Juli sehol. 'Nosza, gyerünk Rezső le a temetőbe!' Hogy mennyi ideig botorkáltunk a sírok között arra már nem emlékszem, de kicsit el is vesztünk az ismeretlen emberáradatban. Virágok, koszorúk tömkelege mindenütt, de sehol egy ismerős néni vagy bácsi. Valahogy elkászálódtunk a fenyőfák alá ahol Rezső felfedezte a családi sírunkat - amiről én nem is tudtam! Teljesen beborítva koszorúkkal a mi sírkövünk hatalmasnak tünt a már majdnem csonkigégett mécsesfényben. A nagy meghatottságtól (vagy a félelemtől?) szégyenteljesen szipogni kezdtem.

És ekkor - csodák-csodája mint egy égi angyal - a Julis megjelent, teljesen feldúlva szegény. Hogy már mindenhol keresett bennünket, még a sírba visszük - a pirongatások tömkelege ömlött ajkáról amire már a nagy megkönnyebbüléstől rá sem konyítottam mert kéz-a-kézben boldogan hurcolt hazafelé. Arra már nem emlékszem, hogy Anyúek hogyan reagáltak a kiruccanásunkra.

Egy nap észrevettem, hogy a sírasó vén ember éppen egy gödröt ás a kapunkkal szemben. Naná, hogy érdekelt! Soká tartott a munka amire a kis létrája segítségével végre kivájta a lyuk alját is és elment ebédelni. Nekünk sem kellett több, a temető drótkapuján keresztűl már az ásatás helyén is voltunk. Először Rezső mászott le a létrán, utánna meg én a mély gödörbe. Kicsit tartottunk attól, hogy a bácsi visszajön, így bátyám hamar ki is mászott. Követni akartam, de szemem megakadt egy megsárgult valamin ami éppencsak hogy látható volt a létra melletti agyagos falban. Kicsit megkapartam és íme, egy régi csontmaradvány szerencsés tulajdonosa lettem.

Az biztos, hogy már az első klotildligeti évemben is nagyon kalandos voltam, így ismerkedtem meg a bokrok alatt a kerítésen keresztűl a szomszéd kisleánnyal. De csak titokban és bújkálva mert fogalmam sem volt, hogy Anyúék hogyan fogják fogadni új kis pajtásomat.