The Early Memories of an Amnesiac

FELSZABADULTUNK

Nem volt tanácsos Olgáéknál tovább maradni. Összeszedtünk egy pár ruhanemüt és iratot a szétdúlt otthonunkból, és 1945 első napján elmentünk a Mátyás király úton lakó Apú nyugdíjas ezredes barátjához abban a reményben, hogy ott ideglenes menedéket találunk. A villa azonban szűkös volt mindnyájunk részére - miután már Klárit, a vénkisasszony leányát előzőleg a bácsi befogadta - de a hátsó kertben lévő kis mosókonyhában egyenlőre meghuzódhattunk. Sajnos a helység teljesen fütetlen volt. Két, pokrócokkal felszerelt tábori ágyat raktak be részünkre, ahol az éjszakákat és a nappalok legnagyobb részét töltöttük. Miután nem hoztunk magunkkal semmiféle élelmet, szivélyesen megosztották velünk asztalukat, de csak olyankor amikor nem voltak ruszkik a közelben. Minden elővigyázatosságunk ellenére azonban megtörtént a baj. A harmadik ott töltött éjjelen dörömbölésre és durva orosz káromkodásra ébredtünk. Részeg ruszkik be akarták törni a mosókonyha ajtaját. Anyú felkelt mellőlem én meg sokkos reszketéssel vártam a következményeket.

Két részeg orosz tört be ’lakosztályunkba’ nagy robajjal, zseblámával világítva arcomba. Nem tudtam a remegést abbahagyni emlékezvén az Olgáéknál történtekre. ’Vodka, vodka’ követelték, és Anyú jelbeszéddel próbálta megértetni, hogy nekünk ez nincs. A fényt körbehordozva Rezsőt is jól megnézték, de nem erőszakoskodtak - Anyút a fejkendőjével vénasszonynak vélték. Távoztak és az ajtó bezárult mögöttük. Azonban alig félóra elteltével újra megjelentek egy nagy köteg szennyes ruhával. Kis időben telt amíg Anyú végre megértette, hogy ki akarják az olajos, bűzös holmijukat vele mosattatni. Hoztak hozzá szappant is, meg benzint - a foltok eltávolítására. ’Da, da’ mondta Anyú, mire látogatóink elégedetten távoztak. A reggel hamar jött és Anyú nekiállt a mosásnak. Elöször egy vödör benzinben - kint az ajtónk elött - majd tiszta vizben öblögetve, hogy a szag elmenjen. Még most is emlékszem szegény vörös kezeire ahogy a hidegben mosta és csavarta ki a holmikat amik azután a kopasz gyümölcs fákra lettek teregetve.

De a Nap nem jött fel aznap, sőt el kezdett havazni. ’Nem fognak a ruhak megszáradni’ -kesergett Anyú - ’ki tudja mi lesz ennek a vége ma éjjel, tovább kell álljunk.’ Gyorsan elbúcsuztunk házigazdánktól és a havazásban megint útrakeltünk, ezúttal a Julisék házához ahol menedéket kaptunk az elkövetkező hetekben.

Julis és családja kimondhatatlan odaadással és törödéssel mindent megtettek, hogy átvészelhessük ezeket a keserves időket. A kis egy-szoba konyhás ház és annak felszerelése teljesen védelmünkre és szükségünkre lett bocsájtva. Az idős szülők még a saját duppla ágyukat is átadták a belső szobában, és a konyhai sezlonra szorítkoztak miattunk. Anyú, Rezső, Julis és én aludtunk a nagy ágyban, míg Jancsi, Julis fiatalember öccse a földön, az ágyunk lábánál. Megosztottak velünk minden falatot az amúgy is szűkös állományból. A spájz konyhából nyíló ajtaja elé egy szekrény lett tólva, hogy a be-be tévedő ruszkik ‘zabolását’ megakadályozzák. Ez egyszer egy nap el lett mozdítva, hogy a napi főzési szükségleletet kihozhassák. Mivel a villanyáram megszünt Karacsony óta, petróleum lámpást kellett használni a világításra. A vizet az udvaron lévő kútból hoztuk és a fa-fűtésű tűzhelyen melegítettük a mosásra és tisztálkodásra. Nehéz világ volt...

Kurz mama sokszor főzött levest és főzeléket száraz babból és borsóból. Ilyenkor Jancsi vezérletével jó párszor körül kellett szaladnunk a házat lefekvés elött. Friss húsunk azért néha akadt a család hatsó udvarában tartott egyre fogyó baromfi állományából. A disznó ól azonban ez évben üres volt egészen addig amíg egy szép nap - csodák csodája - Kócos komondorunk meg nem talált bennünket. Pedig szegényt már elsirattuk, ugyanis azon a végzetes napon amikor a ruszkik feltörték és kirabolták házunkat, a kutyánk valahogy el szabúlhatott a lánc futóról. Hiába hivogattuk és kerestük, teljesen nyoma veszett. És ime, két hét csavargás után ott csaholt menhelyünk ajtajában! Sárosan és lefogyva, de boldog izgalomban, hogy végre megtalált bennünket. A bundájában a háta közepén alvadt vér jelölte a ruszkik puska golyóját. Nagy volt boldogságunk, megtisztítottuk és megetettük maradékkal a hűséges kutyánkat, és jobb helyén bekötöttük az üres disznó ólba .

Lassan a közelünkben lévő puskalövések elcsendesültek. Egy reggel mégis géppuska sorozat zajára ébredtünk. Később megtudtuk, hogy az oroszok partizán cigányokat végeztek ki egy tőlünk nem messze fekvő szántóföldön. Másnap Rezsővel elmerészkedtünk megnézni a helyet ahol akkorra már csak a véres ruhadarabok tanuskodtak a brutalitásról. Budapest bombázása azonban még tovább folytatódott, sőt a németek az összes Duna feletti hidakat felrobbantották. A helyi élet teljesen megbénúlt, üzletek, iskolák, hivatalok mind be voltak zárva, a vonat és az egyébb közszolgálati közlekedési eszközök leálltak. Az emberek féltek még az utcára is kimenni nehogy a ruszkik elfogják őket. Mindezek ellenére Jancsi biciklire ült és átkarikázott Pilisvörösvárra babáját,Terit meglátogatni. Február közepén Budapest elesett a Szovjet ’felszabadítók’ véres bevetése által.

Piliscsabán megalakult a helyi kormány akik igyekeztek a megfélemlített falut kicsit rendbehozni az orosz parancsnokság irányításával. Rendeleteket hoztak melyek korlatolták az orosz katonák részeges tevékenységeit és kötelezte a lakósságot a szanaszét heverő fegyverek, municiók és kézigránátok beszolgáltatására.

Rezsővel idővel elmerészkedtünk házunkhoz, de azt és az udvart rettenetes lerombolt állapotban találtuk. Bár orosz katonát éppen nem láttunk, a nappaliban talált ’lócitromok’ elriasztottak. A legtöbb festményt leverték a falról, a vásznon ejtett lyukak és vágások tanuskodtak részeges bulizásukról. A perzsaszőnyegek bepiszkolva hevertek az udvaron a hóban. Ruhanemünk szanaszét volt dobálva az egész lakásban, de nekem sikerűlt az addig hordott szánalmasan lerobbant félcipőmet lecserélni bátyám jóállapotban lévő iskolai zugoscipőjére. Igaz, hogy kicsit nagy volt, de mégis megvédte lábaimat a jeges hóban.

’Még nem mehetünk haza’ mondta Anyú, annál is inkább sem mert Julissal naponta menniük kellet a piliscsabai tábor konyhájára krumplit pucolni. Így legalább volt alkalmuk ott enni a levesekből, és naponta vödörben hozták haza a moslékot amit Kócos kutyánk azonnal be is kebelezett és jólakottnak látszott.

Rezsőt nem tudom, de engem azonban a silány étkezés nagyon lehúzott. Sokat szédültem, mindíg álmos voltam és egy reggel borzadva észleltem, hogy fogmosás közben az inyem bevérzett. Két furunkulus is keletkezett testemen és a fájdalmak az ágyban tartottak. Orvosság persze nem volt, csak langyos vizes borgatás. Aludni sem tudtam és csak megzavartam ágytársaim álmát a folytonos forgolódásommal. Egy ilyen éjszaka Jani - aki még mindíg ágyunk lábánál feküdt - bevallotta, hogy Teri teherbe esett, és nem merik ezt a szülőknek megmondani. Hiszen ilyen világban még tervezni sem lehet az esküvőre.

Azután végre az a nap is eljött amikor hazaköltözhettünk. Összeszedtük kis cókmókunkat és irány a Béla király út 8-as számú ház. Köszönettel megöleltük Mamát és Papát akik ránktukmáltak egy kis élelmiszer csomagot abból a kevésből ami még nekik megmaradt. Julis és Jancsi velünk jöttek segíteni a házat kitakarítani. Kócos kutyánk egyenlőre még nem mert megfelelő helyet és élelmet kellett neki először biztosítanunk.

Hát volt is mit takarítani! Bár a ruszkik kiköltözködtek de otthagyták mocskaikat, lomjaikat. Ezen kívűl is a lakás és a maradék berendezés romokban állt, az udvarról, kertről nem is beszélve. Bútordarabokat találtunk az udvaron ahol pár perzsaszőnyeg csücske is kilátszott az olvadozó hó alól. De sopánkodásra nem volt idő mert még sötétedés előtt el kellett rendezni a fekvőhelyeket - itt-ott talált ágynemüvel - az első otthontöltött éjszakánkra.

Egy-két hét alatt azért a ház és környéke lakhatóvá vált, a legnagyobb gondot az élelmiszer hiánya okozta. Rezső és én mindíg éhessek voltunk - azt hiszem szegény Anyú is, bár sohasem mondta, inkább igyekezett még a saját részét is nekünk odaadni. Az éléskamrából hamarosan felettük a kevés megmaradt befőttet és egyebeket és nem volt rá mód annak bepótlására mert az élelmiszer üzletek mind be voltak zárva. Még az ősszel több mázsa krumpli verembe lett ásva a hatsó kertben, de valaki ezt megtalálta távollétünk alatt - úgyszintén a fa és szénkamrában eldugott ékszereket - igy semmink sem maradt. A hó elolvadása után a sáros udvarból kapartuk fel a ruszkik által kiszórt télire eltett szárazbab és borsó készletünket amit sok mosás és áztatás után Anyú levesnek vagy főzeléknek megfőzött.

A tavasz beálltával mindhárman felástuk a veteményes ágyakat és Anyú mindenféle magot szerzett az ismerős falusiaktól az ültetményhez. Még sikerüt egy vödör csírázó krumplit is szereznie és mi igen fentük fogainkat a későbbi újkrumplira. Szerencsére a gyümölcsfák mind virágba borúltak a bőséges termés igéretével. Aztán kaptunk két tojós tyúkot is egyik falusi ismerősünktől és ez kezdetét vette baromfi állományunknak.

Az élet lassan kezdett visszajönni annak dacára, hogy a ruszkik állandóan jöttek-mentek környezetünkben és a harcok még mindíg folytak a németek kiírtasáért Budapesten és a nyugati városokban. Április 4.-re azonban kihirdették ’felszabadulásunk’ dátumát és új éra kezdődött a magyar történelemben. A folyósítási és póstai forgalom is megindult, Rezsővel szatyorral mentünk a ligeti póstára Anyú Mill- és Billpengőben kifizetett nyugdíját hazahozni melynek az értéke óraról órára csökkent. Így a péknél már kenyér helyett csak egy kocka élesztő vásárlására volt elegendő. Egyszer egy élelmiszer csomagot kaptunk Keresztapuka nyírségi vénleány hugaitól, de a csomagolás megsérült és az üveg olaj eltört és összekeveredett a liszttel. Na nem baj, azért Anyú kenyeret dagasztott belőle amit Rezsővel levittünk a faluba a pékhez megsütni. Kicsit szégyenkezdtünk azonban az értemenéskor, mert a polcon a többi gömbölyű parasztkenyér között a mienk csak egy nagy lapos lángosnak nézett ki. Belekötöttük a magunkkal hozott abroszba, de miután úgyis darabokra tört, felét megettük hazafelé. Ez volt életem legjobb ízű kenyere.

A csabai elemi iskola is megnyílt, de Rezső és én mint magántanuló fejeztük be tanévünket a ligeti Margitos Nővérek üdüllő otthonában. Ez a nyár nálunk főleg gyümölcs és zöldség szüreteléssel telt el amiket azután Anyú gondosan befőzött télire. Jancsinak és Terinek azonban meg volt Pilisvörösváron tartva az esküvőjük ahol én is nagy lelkesedéssel táncoltam a vőlegénnyel. Őszre már a baba is meglett - Julis el is vitt magával a visitozó veres kis emberke megtekintésére - és Jancsi, mint házas családapa, Vörösvárra költözött.

A nyár hamar elment és újra elkezdődött az iskola - a magán órák - a Margitos nővérek üdülőjében. Októberben azonban a legnagyobb örömünkre Gyuriék visszajöttek Nyugatról és Gyuri is be lett iratva az apácákhoz. Régi lakásukat azonban már nem tudták visszakapni, csak a berendezést, és a felettünk lévő Mátyás király úton béreltek egy szép kis villát, amelyik az elkövetkező évek folyamán második otthonommá vált. Szinte minden szabad időmet náluk töltöttem, annyira jól esett a melegszívű - most már a kis Árpáddal is meggyarapodott - család tagjai között lennem. Így azután Anyú is sokszor átjött értem, nagyon jól jött neki is ez a kis kikapcsolódás a sok gond mellett. Gyurka bácsival mi gyerekek is elmentünk a közeli falvakba élelmiszerért csere-berélni - bár a mi részünkről nem volt nagy a hozzájárulás, alig maradt valamink. Majd mivel a tehetséges Öcsi szeretett a ruszkik által megrongált zongoránkon játszani, azt Anyú elcserélte velük egy-egy pár - a falusi cipész által készített - bakkancsért. Ez mind akkor történt mielőtt az új pénzegységet, a Forintot az Állam kiadta volna.

A fiúk nagy érdeklődéssel voltak a rengeteg elhevert kézigránát és lőszer iránt annak dacára hogy ennek felszedése szigorúan meg lett tiltva. Ennek tudatában a mi kertünkbe hozták a talált ’kincseket’, bár ez is hamarosan kitudódott, mert bátyámnak sikerült leperzselni szemöldökét puskapor gyújtáskor. Találtak egy kisebb ágyúgolyót is (legalább is azt hiszem, hogy az volt), Öcsi bolondozásból feldobta és úgy tett mintha bele fejelt volna, illetve bele is fejelt, mert nem kapta el időben a homlokát. Folyt is a vér bőven és a szülők mozgósítva lettek. Egy reggel - mely napra dolgozat irás lett az apácáknál behírdetve - Rezső és Gyuri egy-egy kézigránáttal jelentek meg a tanteremben. Nem szóltak semmit, csak ezeket szépen maguk elé tették az asztalon. A hatás drasztikus volt, szegény apáca tanárnőnk halottsápadtan rohant ki a teremből, eszébe sem jutott dolgozatot irattatni velünk. Persze nagy balhé lett ebből és a két fiú el lett egy időre tiltva egymástól, az iskolai érintkezésen kívűl. A tavasz beálltával óráinkat mind többször és többször az apácák a kertben oktatták; én különösen szerettem a francia órámat amely - egyedüli tanuló révén - a függőkertben lett tartva.

Voltak azonban kevésbbé veszélyes szórakozásaink is, szerettük legeltetni Gyuriék kecskéit a vasúti töltés lejtőjén. Egyszer azonban két ruszki jött arra akik hangos 'davajkodással’ és mindenféle jelbeszéddel mutogattak a jószágokra. Én ugyan nem sokat értettem belőle, de a kecskéket sürgösen hazatereltük. Esőre hajló időben gyakran gombázni jártunk a csabai kiserdőbe gázálarc táskával a nyakunkba. Mire odaértünk szinte szemünk előtt nőttek ki a csiperke gombák az araszból. Persze szedés közben jó csomót mindjárt meg is ettünk, így kicsit kevesebb jutott a hazavitelre. Amiből a mamák nem főztek aznap paprikást, az a napon szárítva lett eltéve télire. A kiserdő közelében volt az Ördögoltár szikla, amelyet kötél segítségével hamarosan megmásztunk. Gyurka bácsival egyszer elmentünk kirándulni a Dorog környékén lévő - de eddig feltáratlan - cseppkő barlangba ahova csak hasoncsúszva tudtunk bejutni, majd egy 18 méteres kötél létra használatával ereszkedtünk le egyenként a a terem aljára. Csodás élmény volt.

Az iskola év szerencsés befejeztével nekem a Margitosok Anyaházában, Rezsőnek és Gyurinak pedig a Piaristák ginnáziumában kellett osztályainkból levizsgázni Budapesten. Minden tanévi csintalanságunk ellenére vizsgáink jól sikerültek, csak sajnos az Állam megszüntette az ilyenfajta magántanulást és ősztől fogva bátyámnak be kellett vonattal járnia a Vörösmarthy Gimnáziumba; Gyuri meg én pedig be lettünk iratva - jobb hijján - a ligeti Angolkisasszonyok Polgárija harmadik osztályába. Ráadasúl Gyuri egy évet el is veszített a Nyugatra-menésük miatt. Persze, ezt egyikünk sem bánta, így legalább egy osztályba kerültünk.

De még mielőtt bővebben kitérnék az Angolkisasszonyok iskolájában eltöltött évekre meg kell említenem - a fontossága miatt is - hogy az előző év őszén egy orosz tiszt lett házunkba beszállásolva. Anyúék régi hálójat kapta meg ahova Apú nagy íróasztalát is beraktuk a volt cselédszoba sezlónja mellett. Így az alvás problémája mindnyájunk részére meg lett oldva mert szerencsére megmaradt Anyú régi sárga plüss rekemiéja a mi két korábban beszerzett összecsukható fotelágyunkkal együtt és ezek a ház túlsó oldalán lévő szobákban voltak elhelyezve. Csodálatos módon a nappaliban a vitrines könyvszekrény teli könyvekkel is elég jó állapotban megmaradt, mégis a nagy lakás csak úgy zengett az ürességtől. A beszállásolt göndör feketehajú tiszt - Nikolaj - a Szovjet Georgiából származott mérnök volt, de emellett gyönyörűen rajzolt és festett. Előzőleg Németországban jól megszedte magát festéki kellékekkel és minden szabad idejét a kertben rajzolással és festegetéssel töltötte. Még rólam is csinált egy pasztell portrét és egy kis ülő akvarellt… Volt Nikolajnak egy tiszti orvos barátja is aki sokat járt házunkhoz. Mindketten igen előzékenyek és kedvesek voltak velünk szemben - már ahogy meg tudtuk egymást érteni gesztusokkal és a kevés orosz nyelvtudásunkkal. Karácsonykor tiszti szolgájukkal fenyőfát hozattak és még ajándék is került a fa alá a tőlük kapott szinesceruzák, rajzpapír, csomagolt kávé és egyébb hasznos dolgok által. Pár hónap múlva azonban keletfelé kellett visszavonulniuk amivel a tábor is kiürült. Nagy volt a búcsúzkodás és Nikolaj reám hagyta maradék vízfestékeit és papír kellékét. Rezsőt meg az orvos - akinek a nevére sajnos nem emlékszem - megajándékozta egy német revolverrel nem gondolván a következményekre amit később ez az ajándék fog sajnálatosan okozni… Bátyám nagy örömmel mindjárt eldugta a kapott fegyvert nehogy Anyú megtudja.

Az élet lassan megindúlt a falúban, az üzletek kinyitottak, csak élelmiszer igen kevés volt még mindig. Sokat segített rajtunk a sok zöldség, krumpli és gyümölcs amik ezen a nyáron is rendre megteremtek nem kis munkánk eredményeként. A tyúkok szépen tojtak, sőt Anyú még a tavasszal megültetett egy kotlóstyúkot is miután kiderült, hogy az egyik kapott tyúknak vélt csirkénk kukorékol. Így néha hús is került az asztalra, igaz, hogy csak csirke. Ennek dacára mindíg éhessek voltunk és Kócos etetése is - akit még az előző nyáron hazahoztunk - nagy gondot okozott. Ha jól emlékszem a megfőzött zöldségeknek és krumplinak hijja korpával keverve szolgált kutyaeledelnek. Szegény Kócos, oly sok mindenen ment keresztűl a háború éveiben, hogy már teljesen lecsendesült. Még Keresztemet is hagyta, hogy megsimogassa nagy bunkó fejét az ölébe téve. A nyár folyamán a vonat megindulásával Keresztemék is többször kijöttek hozzánk Pestről Anyú nagy örömére. Azután Keresztem valahogy eltörte otthon a lábfejét és nálunk lábadozott pár hétig amíg a gipsz lekerült.

Olgával ezekben az időkben már nem sokat játszottam, féltem a mindig zsörtölődő és hangosan rikácsoló nagymamájától, aki azután hamarosan meghalt. Egyszer azonban jósnő jött a faluba és Olga mindenképpen meg akarta tudni a jövőjét. Nem tudom, hogyan tett szert a pénzre amibe a jóslás került, de nekem úgy kellett titokban kicsempészni egy forintot Anyú pénztárcájából - ami tett évekig bántott, mert pénzünk alig volt mivel Apú után a járadékot a kommunista kormány elvonta és Anyú csekély pedagógusi nyúgdija semmire sem volt elég. Ráadásúl a cigányasszony olyan általános dolgokat jósolt nekünk amit nem volt érdemes megjegyezni. A másik amire emlékszem az, hogy egy tavaszi estén Olgával a ligeti boltból hazafelé részeg ruszkik davajkodására lettünk figyelmesek ami szaladásra késztetett a földeken keresztűl. Korán sötétedett és én valahogy belefutottam egy szögesdrót keritésbe amely beleakadt az arcomba közvetlenül a jobb szemem alatt. Hogy hogyan tettem meg a hatralévő utat arra már nem emlékszem, csak arra, hogy nem mertem a feltépett vérző húsommal Anyú elé állni. Olgát küldtem be először, hogy Anyút előkészítse legujabb balesetemre. Szegenykém, én már eddig is annyi bajt okoztam szertelen viselkedésemmel, nem is tudom, hogyan bírta. Ez a baleset most eszembejuttatja, hogy még a haború alatt Olgával elhatároztuk, hogy készítünk magunknak fatalpú szandált ami a bőr hiányában jött akkor divatba. Rátettem jobblábam a sufniban talált keskeny deszkára, és Olga kisbaltájával nagy lendülettel a kellő méretre szabta - illetve csak szabta volna, ha a lábam nem lett volna útban. Sikítás, rohanás és Anyú a hátán cipelt az orvosi rendelőbe. Pójázás, jégpakolás, hetekig alig bírtam menni amíg a csont össze nem forrt és az elfeketült körmöm le nem jött, szerencsére csak az egyik lábújjamról.

Az Angolkisasszonyok polgáriját nagyon szerettem. Ujabb lányokkal volt alkalmam barátkozni és a tananyag könnyen ment. Azonban kínlódtam a kézimunka osztállyal miután a varrás és hímzés soha sem volt kedvenc foglalkozásom. Egy Irásos mellény, majd egy virágokkal hímzett kötény volt a feladatunk és bizony én nagyon hátramaradtam a munkámban. Anyú azonban megsajnált és gyönyörűen időben befejezte a darabokat. A Máterokat nagyon kedveltem, de kicsit zavart azért a sok templomba járás mert gyakran kellett misét hallgatnunk az iskola szép kis kápolnájába. Tisztelendő Ferenczy azonban igen közkedvelt volt, a lányok mind igyekeztek a kedvébe járni. Azt hiszem az apácák is kedvelték a fiatal jóképű papot. Egyszer kirándulni mentünk a közeli erdőkbe, és hazafelé a csinos és fiatal Soror Hunyadinak - aki a kedvencem volt - kibicsaklott a bokája. Nehezen sántikált és ez lelassított bennünket, pedig igyekezni kellett, hogy időre visszaérjünk az iskolába. Tisztelendőnk mindjárt felajánlotta, hogy mi csak menjünk előre és ő majd hazatámogatja a Sorort. Így is lett, bár ezt kicsit furcsának találtuk, pláne, hogy ebben az időben már a különbböző nemű osztálytársaim felfigyeltek egymásra.

Énektanárunk Aranka néni volt, akinek kis bajusz nőtt az orra alatt, de nagyon kedves volt velünk. A kémiát Apor tanárúr tanitotta akinek az utolsó évemben ikrei születtek. Nagy volt a boldogságuk Olga nevű feleségével együtt, aki a szép huga volt az én elemi iskolai Irén tanitónőmnek. Egyszer összefutottam a Csévi úton a tanárúrral amint egy papírzacskót szorongatott. ’Nagy kincs ez’ - mondta büszkén és pirongva - ’anyatej’. Valószinű a feleségének nem volt elég teje az ikrek számára, konstatáltam éppen olyan piros arccal. Sokszor nehéz volt a ’professzor’ úrral lépést tartani az órakon, olyan nagyvonalúan adta elő a mi alapszintű tananyagunkat. Egyszer valami kisérlet fel is robbant a tanteremben, de nagyobb sérülés nem lett belőle. Sajnos az utolsó vizsgánk azonban nem sikerült, mert a kérdések egyáltalán nem egyeztek a könyvbeli tananyaggal. Mind fel voltunk háborodva és a dolgozat befejezése után én felugrottam a tanasztalok tetejére a kémia tankönyvemmel. Kitéptem annak lapjait és nagy lelkesedéssel dobáltam őket a levegőbe. Osztálytársaim legtöbbje hangos ricsajjal követte példámat amikor is a főnökünk, máter Kurzenritter benyitott a tanterembe. A büntetésre már nem emlékszem (könnyű a rosszat elfelejteni), csak arra, hogy nagyon csalódott volt bennünk - főleg bennem mint kezdeményezőben.

Ez a kép Ballagásunkor, 1948 júniusában készült az iskola udvarán. Ferenczy tisztelendő és Máter Kurzenritter mögött állok, az egyetlen a lányok között aki a haját levágatta. Gyuri jobbról a harmadik az utolsó sorban, és Pali az ötödik, aki kicsit udvarolt is nekem és egy május esti litánia előtt a sekrestyéből elcsent (kidobott?) csokorral lepett meg. Rezső akkor a Manyinak (balról az első a második sorban) csapta a szelet egy kicsit. Olga jobbról a negyedik az én soromban, mellette Marika áll akivel már akkor is jóban voltunk. Későbbi életünk útjai egyvonalban folytatódott, és a mai napig (idős korunkra) a legjobb barátnőm lett. Mindíg emlékezünk. Együtt énekeltünk a misék és litániák alatt fent a kóruson, csak sokszor olyan nevetőgörcs jött ránk (minden ok nélkül), hogy azt el kellett hagyni. A többi osztálytársaimra is mind jól emlékszem, bár a nevekkel már sokszor kűzdeni kell.

Mielőtt azonban az iskolaév befejeződött volna, a fontos esemény a bérmálásunk volt a ligeti templomban. Ferenczy tisztelendő nagy lelkesedéssel készitett fel bennünket a szertartásra, csak a baj ott volt, hogy sajnos nekem nem volt tulajdonomban a szokásos fehér öltözék. Pedig akkorra már a ruhatárom is kibővült egy kicsit, mert Mády keresztanyám egy ruhacsomagot küldött nekünk Kaliforniából. De a sok szines dolog között nem volt a megfelelő fehér. Bérmaanyámnak Gyuri édesanyját kértük fel aki nagy praktikusan kitalálta, hogy a Németországból hazahozott amerikai ejtőernyő tisztaselyem anyagából fog nekem ruhát varrni. Így is lett mert a szertartáson és az előtte lévő körmenetben - ahol negyed-magammal virágszirmot szórtunk a Püspök Úr lába elé - büszkén viseltem ilyennemű ajándékát a háborúnak. Ez a fenséges esemény azonban megbélyegezte vallási szabadságunkat, mert a kommunista kormány megszüntette a katolikus iskolákat és feloszlatta a papi és apáca rendeket. Először munkatáborba vitték őket, majd mindenki mehetett a maga útjára - úgy ahogy tudott. Mindez azonban a legnagyobb titokban történt akkor, bár egy év múlva már nyíltan reakciós viselkedésnek számított még a templomba járásunk is, ezért aki meg akarta állását tartani az csak titokban járhatott templomba.

A mostani képe a klotildligeti templomnak, annak idején az épület
a toronnyal még nem volt összekötve.

A másik döbbenetes esemény a falubeli (és országunk határain belül élő) svábok kitelepítése volt Németországba. Egyik napról a másikra - minden további ok nélkül - ott kellett hagyniuk házat, földet és jószágot. A kommunista kormány nem találta megfelelő állampolgárnak a több száz éve ittlakó becsületes és szorgalmas németnyelvű lakósságot és ezzel az ürüggyel elsajátította mindennemű vagyonukat. A kertünk végében lévő vasúti sineken hosszú sorban álltak a marha vagonok ahova a családoknak kevés kis holmijukkal be kellett költözniük. Az első csoport megtelítette a hosszú vagon sort, köztük a sok ismerős család is akik az elmúlt keserves években ugyancsak a szivünkhöz nőttek. Segíteni sajnos nem tudtunk, csak Anyú egy nagy halom pogácsát sütött útravalóul. Két nap sem telt bele és a szerelvény elindúlt az ismeretlenbe...

Anyút is nagyon megviselték lelkileg az események és szóba került, hogy házunkat eladjuk és felköltözünk Pestre. Sokba került a portánk fenntartása és magas adóhátralékban is voltunk. Anyú eladta jegygyűrüjét, hogy ki tudja ezt fizetni az eladás előtt. Nemrég tudtam csak meg Rezsőtől, hogy valaki a községházától titokban elárulta, hogy a következő kitelepítendő csoportban a mi nevünk is rajta van a listán - Apú miatt.

Ez a kép bérmaanyámék teraszán készült rólam 1949 nyarán, 15 éves koromban. Kicsit búskomor vagyok rajta, mert ekkor már tudtam, hogy a vidám gyerekkori éveink lezáródnak - a Pestre költözés az ismeretlenbe nem nagyon kecsegtetett. Kis vígasztalásomúl szolgált, hogy Gyuri szeptemberben Komáromba a nagyszüleihez fog költözni, hogy ott folytassa tanulmányait a gimnáziumban. De a nyarat még ki tudtuk használni és kirándulgattunk, ahogy csak lehetett. Egy alkalommal felmentünk Dobogókőre Pilisszentkereszten keresztűl és onnan le Dömösre a Dunához. Az út hosszú (kb. 20 km.) és fárasztó volt a nyári hőségben és nagyon megszomjaztam. Igen ám, de a kulacs Rezső nyakában volt aki szigorúan őrizte és csak egy alkalommal engedte nekem meghúzni egy kicsit. Így annál nagyobb élvezet volt bevetnem magam ruhástól a Duna hömpölygő áradatába, épp hogy a cipőmet rúgtam le. Oly annyira, hogy az áramlás rögtön levett a lábamról Rezsőnek kellett nagynehezen kihúzni a folyóból, hogy megmentsenek a vízbe fulladástól. Jól megéhezve megettük a maradék kaját a tarisznyánkból és irány hazafele - egy másik 20 km-es hegymászós út. Késő este lett mire hazaéertünk, bölcsen elhallgatván a fuldoklási kalandomat. Többször kirándultunk a Nagyszénásra - ahol a Tibi bácsiék (Gyuri nagybátyjáék) bérelték a menedékházat . A Zsíros hegyi barlangban is voltunk többször, ahol egyszer a Tibi bácsi beszorúlt kifelé jőve.

Házunk hamar elkelt. Nem tudom, hogy mennyi pénzt hozott, csak arra emlékszem, hogy Anyú felment Budapestre lakás után nézni. Ezekben az időkben ez nehéz eset volt, miután a haború rombolasát csak lassan tudták helyrehozni. Azért mégis talált egy kis kétszobás apartment az Avar utcában, Buda déli részén. A bérház szembe nézett a Déli Pályaudvar vasutvonalával, alagút is volt majdnem a másodikemeleti ablakunk alatt. A költözésre magára nem nagyon emlékszem, csak az egymásbanyíló két keskeny kis szobára és a kis konyhára, fürdőre. Kevés bútoraink ugyancsk megtömték a térséget. Azt sem tudom, hogy megvettük-e a lakást, vagy csak bérbe, de az biztos, hogy nem sok pénzünk maradt az eladásból, mert Anyú kicsit feltöltötte silány ruhakészletünket. Ekkor kaptam meg a zöld hosszú irhabundámat, mely később sok viszontagságon ment velem keresztűl. Sajnos Kócost nem tudtuk magunkkal vinni a budai lakásba, de nagy megkönnyebbülésünkre a Székely család befogadta szeretett kutyánkat.

Rezső tovabb tanúlt a gimnáziumban én meg beiratkoztam a Margit kőrúton lévő gyors- és gépiró iskolába. Három hónapi tanulás után azonban sürgősen állás után kellett néznem, miután Anyútól az Állam elvonta a kis pedagógusi nyugdijat is. Találtam is szerencsére az angyalföldi Teve utcában egy megfelelő gyorsírónői állást pár héttel 16.-ik születésnapom előtt. Kicsit messze volt a vállalat, de a napi kétórai villamosozás bőven megérte hogy megkerestem szerény létszükségletünket.

Napjaim foglaltak voltak a munkámmal és új barátokra nem tettem szert. Bár a gépírótanfolyamon megismertem egy pár rokonszenvesebb tanulót, de valahogy semmi közös témánk nem volt. A gépelés még mindíg elég lassan ment, ezért a közelünkbenélő Tati nagybátyámék kölcsönadták kis táskagépüket, hogy otthon is gyakorolhassak. Így a legtöbb időmet a nagy kánikulában is zárt helyen töltöttem, ami nagy változást jelentett nekem a ligeti nagy szabadság után. Hár ez is egy élet? De csak tartottam magam, hiszen a megélhetésünk forgott a kockán.

Annál nagyobb volt az örömöm, amikor megtudtam, hogy a Székely család három ’férfi tagja’ bicikli túrát szervezett a Balatonhoz - táborozni - ahova Rezsővel bennünket is elhívtak. Persze mi csak a Déli pályaudvarról induló vonattal mehetttünk utánnuk Balatonföldvárra kerékpárok hiányában. Ez nagyon jól jött nekem, mert a sajnálatos balesetem miatt soha sem tanúltam meg biciklizni. Szerencsére munkaadóm megajándékozott egy hosszú hétvégével, mert szabadságom akkor még nem volt.

Táborhelyünk közvetlen a Balaton partján volt ahol Gyuriék már két katonai sátrat felállítottak. Mienk volt a kisebbik ahol Rezsővel a fürdés és vacsora után nyugovóra tértünk. Illetve csak tértünk volna mert a sátor kismérete miatt csak egyikünknek lehetett középen kinyújtózkodni. ’Jutka, feküdj körbe’ - jött az ukász a bátyámtól - és én nagykeservesen, felhúzott lábakkal, nekifeküdtem a sátor falának. De békénk nem volt sokáig, mert nagy dörgés és villámlassal zuhogni kezdett az eső. Igyekeztem elhúzódni a sátorlap alatt beáradó víztől oly annyira, hogy fejünk felett a sátor összedült. Erre már Gyuriék is felébredtek, de várni kellett az alvással az eső elálltáig amig sátrunk újra fel lett húzva. Nagyon fáradt lehettem, mert vizes gönceim dacára is úgy aludtam reggelig mint a bunda. A másnap főleg fürdéssel telt el - végre jól megtanultam úszni. A nap hevesen sütött és gyorsan leégette arcomat, vállamat ami azután szépen fel is hólyagozott. A következő nap komppal áthajóztunk Tihanyra, a Balaton északi oldalán lévő félszigetre. A tóparti víz itt köves és sziklás volt ellentétben a déli földvárival, fürödni nem nagyon lehetett. De meglátogattuk a tihanyi bencés apátságot, amelyet a Tihanyi-félsziget hegyláncának meredeken leszakadó szélén alapított I.András király 1055-ben Szent Ányos és Szűz Mária tiszteletére. Megnéztük az ősrégei barlangokat is ahol a szerzetesek valaha éltek a 16.-ik századi török harcok és megszállas alatt.

Gyuri közben hazaköltözött Komáromból és ősztől fogva napi vonatozással az óbudai Árpád Gimnáziumban folytatta tanúlmányait. Hozzánk is sokszor beugrott osztálytársa és legújabb barátja, Tamás kiséretében. Látván az írógépet lakásunkban, egy alkalommal megkért egy kézírásos oldal legépelésére. Nagy meglepetéssel láttam, hogy ez semmi más nem volt mint a jelenlegi kommunista kormány elleni röpcédula. Erre megtudtam, hogy igen is Gyuri az öccsével és barátaival szervezkedik a rendszer megdöntésére. Nyomda hiányában engem kért meg a legépelésére és legalább 25-30 indigós másolat készítésére. Persze, hogy megcsináltam minden tovabbi kérdezősködés nélkül, Anyú háta megett, hogy ne kelljen magyarázkodni.

Anyú egyáltalán nem volt jelenlegi otthonunkkal megelégedve és amikor régi barátai, Jancsi bácsi és Paula néni felajánlották a táborhegyi Toronya-utcai villájukat bérelésre, mindhárman örömmel költözködtünk a jólevegőjű tágas óbudai teraszos lakásba. A ligetre emlékeztető egészséges környezetet hamar megszoktuk, és munkahelyem is jóval elérhetőbb volt az óbudai Dunát keresztező Árpád híd másik oldalán.

Gyuri többször ide is eljött látogatni, annál is inkább mert beiratkozott a Hármashatárhegyi Vitorlazórepülő Iskolába ami tőlünk csak két heggyel volt odébb. Ha jól emlékszem egyszer el is vitt bennünket a terepet megnézni. Némely hétvégén meg mi mentünk ki Ligetre hozzájuk ahol mindíg a barátok gyülekeztek. Kicsit furcsálottam a sok nyüzgést-mozgást, mindig mentek valahova és engem is hívtak. Még éjnek idején is ’gyakorlatoztak’, de én nem másztam ki a kicsi szobám ablakán, ahol Rózsika néni jóvoltából aludtam. Gyuri néha ábrándosan nézett rám és végre megtudtam, hogy már régóta szerelmes belém. ’Úgy szeretlek mint a bátyámat’ vígasztaltam és reméltem, hogy ezzel megelégszik, mert ő volt évek óta a legkedvesebb barátom.

Anyú közben érintkezésbe került a pedigrés kutyatenyésztő egyesülettel minek eredményekép Kócos kutyánk új otthonra talált egy dunántúli tanyasi gazdálkodó családnál ahova nagy faketrecben vonattal lett szállitva. Nehéz volt a búcsuzás részünkről, de ennek így kellett lenni. Nagy megnyúgvást szolgált amikor pár hónap múlva levelet kaptunk a gazdátol, hogy minden rendben, Kócos mindennap kiséri kislányukat a pár kilóméterre levő iskolába. Sőt érte is megy idejében.

Rezső Kócossal Gyuriéknál, Klotildliget, 1950.

A 1951-es év több változást is hozott életemben. Istenem, 17 éves voltam, a bakfiskornak minden tényezőjével megáldva - nyugtalan, teljesíteni vágyó és végtelenül naiv. Sikerűlt ősszel beiratkozni egy közgazdasági technikum esti tagozatára, mert csak ide vettek fel a vállalati szakszervezeti elnök ajánlásával. Majdnem mindennap este már 10 óra is elmúlt amire végre hazakeveredtem, mert munka után egyenesen a kőrúti iskolába kellett sietnem. Még jó, hogy az órák utáni egyórás haza-villamosozás alatt a másnapra feladott leckét úgy-ahogy sikerült elvégeznem. Alvásra nem sok idő jutott, így ezt a vasárnapokon kellett bepótolnom mert szombaton is félnapot dolgoztunk. Pedig ebben az időben több udvarlóm is akadt, de ilyesmire se időm, sem erőm nem maradt. Egyszer mentem el csak az egyik fiúval a Sport Stádiumba kerékpárversenyre miután be akarta mutatni tudományát. Ez elég is volt belőle. Egy alkalommal az egyik kollégám munka után kivitt vacsorázni egy jobb vendéglőbe ahol az evéselötti egy pohár bor mindjárt a fejembeszállt oly annyira, hogy az iskolába sem jutottam el, és haza kellett kisérnie. Úgy emlékszem most is, hogy ahogy kart-kartba-öltve másztuk meg a Táborhegyi-lépcsőt, két nagy telihold lebegett a fejem felett. Mikor végre ágyba bújtam nem tudtam a szemeim csukva tartani mert a szoba hullámzott, forgott körülöttem. Anyú már szerencsére aludt.

Mert hát az evéssel baj volt. Igazából csak kétszer ettem naponta. Reggel Anyú az ágyamba hozta a teát és piritóst, hogy legyen energiám a korai felkelésre. Ebédet a vállalati menzán nem ettem (főleg pénzspórolás véget) amiről Anyú semmit sem tudott. Iskolábamenet néha vettem egy pogácsát vagy egy tábla csokit és otthon várt a vacsora, amit este 10 után bekebeleztem. Nem csoda, hogy az ilyen életmód egyáltalan nem használt az egészségemnek, mindíg fáradt voltam és nagyon lefogytam. Oly annyira, hogy egy vasárnap a mise alatt rosszúl lettem (egyedűl mentem a templomba), de sikerült még kitámolyognom az utcára. A többire azután nem emlékszem csak arra, hogy a járdán fekszem és segíteniakaró emberekkel vagyok körűlvéve. Nagynehezen sikerült felkecmeregnem és jóakaróim feltettek a hazavivő villamosra. Persze a Táborhegyi-lépcső megint problémát okozott. Otthon nem dicsekedtem el az élményemmel és azonnal igyekeztem a teljesen tönkretett, majdnem új nylonharisnyámat lecserélni és a szemétbe dobni.

Így tanultam meg a leckém, hogy azért mert valaki fiatal, a legjobb szándékkal sem tud mindennel egyedűl megbírkózni.

Politikailag a kötél mindjobban rászorúlt a magunkfajta emberek nyakára és nagyon meg kellett gondolni minden szót mielőtt azt kiejtettük volna, nehogy rendszerellenesnek nyílvánítsanak és egy rosszindulatú valaki fel ne jelentsen a hatóságoknál. Azért a hírek mégis eljutottak hozzánk, hogy titokzatos módon emberek tünnek el naponta minden előzetes vagy utólagos megokolás nélkül.